Egy barátság története címmel jelent meg Silvia Avallone regénye magyarul 2021-ben, amely azt ígéri, ami a cím: két fiatal lány barátságának krónikáját.
A kamaszkorom kellős közepén abban a lidércnyomásban éltem, hogy minden percben mindenki engem figyel. Ma már nem is értem, hogyan voltam képes összeegyeztetni ezt az egocentrizmust azzal a meggyőződéssel, hogy értéktelen vagyok.
Egy barátság története
Az Egy barátság története kapcsán először nem tudtam elvonatkoztatni Elena Ferrante Briliáns barátnőm regényétől, és egy beszélgetés kapcsán megkérdeztem, hogy mennyiben hasonló a két kötet. Nos, saját tapasztalataim alapján van némi átfedés, bár leginkább az olasz hangulat, valamint a közel sem felhőtlen gyermekkor kapcsán. Azon jót mosolyogtam, hogy Avallone a történet vége felé meg is említi Ferrante regényét. Ezeken kívül viszont azt mondanám, hogy maximum annyiban hasonlít a két kötet, hogy ha az egyik tetszett, akkor valószínűleg a másik is fog, de nem lesz zavaró egyik a másikra nézve.
Silvia Avallone regénye két fiatal lányról, Elisáról és Beatricéről szól. Az egyiknek látszólag mindene megvan és tökéletes életet él, míg a másik gyakorlatilag csak túlélni igyekszik a gyermek- és kamaszéveit. A regény elbeszélője Elisa, a hányattatott sorsú lányból felcseperedő nő, aki a harmincas évei közepén írja meg a könyvet a naplói és az emlékei mentén. Beatrice, akiből világhírű közösségimédia-sztár (vagy mai nevén influenszer) vált, egyik napról a másikra eltűnik. Noha a barátságuk évekkel ezelőtt megszakadt, Elisa mégis úgy dönt, hogy elmeséli a barátságuk történetét.
Amikor unatkoztam egy órán, vagy a többiek szekáltak a tenger látványa mentett meg. A tenger belépett az életembe és betöltött ott egy űrt, formát adott az elhagyatottságnak, amelyet itt forrasztottam magam köré, a szegycsontom és a szívem közé.
Egy keserédes gyermekkor története
Ha már megemlítettem a Briliáns barátnőmet, akkor elsősorban az Egy barátság története hangulatát emelném ki. Olasz irodalmat viszonylag ritkán olvasok, de az a keserű-bús hangulat, amely Avallone írásából árad valamiért annyira lenyűgöző, hogy gyakorlatilag a bőröm alá kúszott. Talán azért, mert Eli és Bea nemcsak végigszomorkodják a kamaszéveiket, hanem a maguk módján mindkét lány küzd a túlélésért, a szebb jövőért, hogy az adott helyzetből a lehető legjobbat hozzák ki. És azért is, mert ott van az a nagyon erős ellentét, hogy Beatrice élete minél szebbnek és csillogóbbnak tűnik akár a múltban, akár a jelenben, a regény betekintést nyújt a felszín alá, ahol bizony nem minden arany, ami fénylik.
Miközben a két, egymástól nagyon különböző személyiségű és hátterű lány a sors furcsa fintoraként barátságot köt, Silvia Avallone úgy ás a felszín alá, hogy az nemcsak mélyen emberi, hanem korszaktól és földrajzi helytől függetlenül abszolút át tudtam érezni nagyon sok felvázolt szituációt. Szigorúan véve egy barátság története a regény, de legalább ennyire felnövéstörténet is. A nagyszerűsége pedig az egyszerűségében rejlik: hétköznapinak tűnő emberekről és családokról szól, a boldogság pedig a normalitás és a stabilitás iránti törekvés, nem pedig valamilyen valóságtól elrugaszkodott szituáció.
Az Egy barátság története kapcsán úgy érzem, hogy nemcsak az a fontos amit elmesél, hanem ahogyan meséli. Lehet, hogy több (kortárs) olasz irodalmat kellene olvasnom, mert ez most nagyon betalált nálam. Azért pedig plusz pont a szerzőnek, mert beleszövi a történetbe az Anna Kareninát és a Bűn és bűnhődést is!
[…] és most először gondolkodtam el azon, hogy mi marad belőlünk azokon a helyeken, amelyeket szeretünk, mi él túl a csókjainkból, vallomásainkból, örömeinkből, mert valahol kell, hogy maradjon valami az életünkből, nem? Mekkora pazarlás lenne, ha meghalna velünk együtt.
Kiknek ajánlom?
Ha szeretted Elena Ferrantétól a Nápolyi regények-sorozatot (és leginkább annak a hangulatát), akkor jó szívvel ajánlom az Egy barátság történetét is. Amennyiben barátságról, vagy nehezebb, küzdelmesebb gyerekkorról olvasnál, akkor is jó választás lehet Silvia Avallone regénye, amely mindezek ellenére mégis magában hordozza a remény ígéretét is.
Ugyanakkor az én egyetlen és rendíthetetlen politikai-vallási meggyőződésem dacára meg kell állapítanom: Beatricét nem mentették meg a könyvek. Igaz, ami igaz, falta őket, de csak azért, hogy ne gondoljon másra. Nem hagyta, hogy a könyvek megkarcolják a vértezetét, hogy kétséget ültessenek el benne, hogy változást indítsanak el.
Még több könyves kontentért csekkold a többi közösségi média felületem is!
„Sokkal, de sokkal érdekesebb és megindítóbb az, kik vagyunk valójában, annál, hogy kiknek szeretnénk mindenáron látszani.”
Elisa és Beatrice tizennégy éves korukban találkoznak egy toszkán tengerparti kisvárosban. Elisa édesanyja felelőtlen döntéseinek következményeképp köt ki T-ben, Beatrice egész életében ott élt. Mindenben különböznek, csak a magány köti össze őket. Amikor egy nap elhatározzák, hogy egy méregdrága butikból ellopnak egy farmert, barátok lesznek. Mindent megosztanak: az első csókot, az első sebeket, a félelmeket. Fiatalok, és a legkevésbé sem tökéletesek. Feszegetik a határaikat, és egymás nélkül nem tudnak létezni. De aztán valami történik.
Tizenhárom évvel később Beatrice világsztár, több millióan követik a közösségi médiában. Elisa egyedülálló anya, akit nagyon megvisel, hogy szétváltak útjaik. Az írás segítségével próbálja feldolgozni és megérteni a barátságukat, mert hisz benne, hogy csak a szavak adhatják vissza a világ előtt gondosan eltitkolt, de csendben magunkban hordozott történeteink bonyolultságát.
Silvia Avallone az Acélból már ismert karcos, kritikus hangján szólal meg ez a történet, mely arra biztat, hogy tegyük fel magunknak a kérdést: „Az életnek ahhoz, hogy létezzen, tényleg szüksége van arra, hogy elmeséljék?”
Silvia Avallone olasz költő és író 1984-ben született Biellában. A Bolognai Egyetem filozófia szakán doktorált. Acél című első regénye 2010-ben jelent meg, a Strega-díj zsűritagjaitól a második legtöbb szavazatot kapta; 22 nyelvre lefordították, Stefano Mordini rendezésében film is készült belőle. Silvia Avallone jelenleg Bolognában él.