Bűn és bűnhődés címmel jelent meg 1866-67-ben Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij regénye, amely egyes források szerint a világirodalom egyik legnagyszerűbb műve. Rogyion Romanovics Raszkolnyikov lelki tusájának krónikája közel 160 évvel később is fájdalmasan aktuális kérdéseket boncolgat.
Hát gondoljon egyszerűen arra, hogy én is csak ember volnék, et nihil humanum… egyszóval, nem vagyok érzéketlen a szerelem csábításai és kísértései iránt (az ilyesmi különben sem függ az akaratunktól), és így nyomban minden a legtermészetesebb magyarázatot nyeri. Akkor ennyi az egész kérdés: szörnyeteg vagyok-e, avagy magam is áldozat? Hogy mennyiben áldozat?
Bűn és bűnhődés
A Bűn és bűnhődés főszereplője Raszkolnyikov, egy volt egyetemi hallgató, aki a pénzhiány miatt kényszerült otthagyni az egyetemet. A fiatal férfi nyomorog, elszigetelve próbál túlélni, eközben pedig a legcsekélyebbnek tűnő gondolatok is hatalmas súllyal nehezednek rá. Az egyik, egyébként pusztán filozófiai kérdés kapcsán – hogy egyes emberek vajon többet érnek-e, és ha igen, akkor van-e joguk ezt demonstrálni – a tettek mezejére lép, és megöli a gonosz uzsorásnőt, Aljona Ivanovnát. Raszkolnyikov viszont azzal nem számolt, hogy az öregasszony húga, az egyébként eme kérdések mentén ártatlan Lizaveta Ivanovna betoppan, így a férfi őt is megöli. A Bűn és bűnhődés nagyjából 90%-a pedig ezeknek a gyilkosságoknak az utóéletével, és elsősorban a lelki vonulatával foglalkozik.
Szerintem a regény egyik legszebb része az az ív, amelyet Raszkolnyikov bejár. A történet elején fizikailag is megbetegszik a tettének súlyától, de leginkább attól, hogy kiderül, hogy ő követte el ezeket a gyilkosságokat. A könyv végén viszont már megjárta a saját poklát, és egy teljesen más karakterrel találja magát szembe az olvasó.
Nincs a világon nehezebb, mint őszintének lenni, és nincs könnyebb, mint hízelegni. Ha az őszinteségben csak egyetlenegy hang hamis, már megvan a disszonancia, és azzal együtt a botrány. De ha a hízelgés végig, az utolsó hangig hamis, akkor is kellemes, akkor is élvezettel hallgatják. Sekélyes élvezet, de élvezet. És bármilyen vaskos a hízelgés, legalább a felét elhiszik. Ebben a tekintetben aztán mindegy, hogy milyen társadalmi rétegből való, és a műveltség milyen fokán áll valaki. Hízelgéssel egy Vesta-szüzet is el lehet csábítani, hát még a közönséges halandót.
Bűnök és sorsok
Számomra a Bűn és bűnhődés az emberi sorsok, valamint a bűnök és azok hatásai miatt volt erős olvasmány. Azt talán vita nélkül kijelenthetjük, hogy a másik ember életét kioltani bűn, de Dosztojevszkij művében nem Raszkolnyikov az egyedüli, aki bűnhődik. Ebből a szempontból Szofja Szemjonovna, azaz Szonya karaktere volt a legerősebb ellenpólus, aki lélekben a legtisztább karakter, ám a prostitúció miatt mégis a társadalmilag legmegbélyegzettebb is. Itt pedig adódik a kérdés, hogy mi számít bűnnek? Ki mondhatja meg, hogy ki a bűnös, és ki nem? Csak a tetteink számítanak, vagy az is nyom a latba, hogy milyen szándékai vannak valakinek?
Mert Dosztojevszkij regényében Raszkolnyikov első blikkre fekete-fehérnek tűnő karakterét bizony elég erősen árnyalják a mellékszereplők, akiknek a tükrében elég sok kérdés felmerülhet. Például ott van Arkagyij Ivanovics Szvidrigajlov és Pjotr Petrovics Luzsin, akik számomra sokkal kellemetlenebb és ellenszenvesebb karakterek voltak, mint Raszkolnyikov, pedig nem követtek el főben járó bűnt.
Ahogyan a cselekmény halad előre, úgy rendeződnek át a karakterek közti viszonyok is. Néha olyan érzésem volt, mint a Nap (Raszkolnyikov) körül keringő bolygók, akik szintén folyamatosan változnak és árnyalódnak.
Noha a Bűn és bűnhődés 1867-ben jelent meg, de közel 160 évvel később is aktuális. A kortalanságát pedig az mutatja meg a legjobban, hogy teljesen más világban élünk, mint Fjodor Mihajlovics, de olvasás közben mégis eszembe jutott egy csomó modern gondolat a témával kapcsolatosan. Úgy gondolom, hogy a regény univerzalitását az is mutatja, hogy nekem valószínűleg teljesen más az, ami markánsabb élmény volt, amit „magammal viszek”, mint másvalakinek, másféle múlttal, élettapasztalattal, életszemlélettel. Dosztojevszkij a lélek legmélyére ás Raszkolnyikov példájával – ami valóban, sokszor kifejezetten depresszív élményt ad –, azonban a regény legvégén mégis ott van a feloldozás és a megváltás lehetősége.
Kiknek ajánlom?
Szerintem a Bűn és bűnhődéshez meg kell érni. Az embernek tapasztalnia és hibáznia kell ahhoz, hogy tényleg mélyen meg tudja érteni és át tudja érezni azt, amiről a regény szól. Nyilvánvalóan el lehet olvasni előbb is, de szerintem egy olvasmány akkor élmény, ha valamilyen formában tud az ember kapcsolódni az olvasottakkal, érzéseket tud kiváltani az olvasóból.
Dosztojevszkij kötetét egyébként bátran ajánlom mindenkinek, aki akár az orosz klasszikusokkal ismerkedik, akár egy lélektani regényt keres. És talán azoknak is ajánlom, akik a lelassulás jegyében valami kevésbé pörgősre vágynak.
Még több könyves kontentért csekkold a többi közösségi média felületem is!
Az író első nagyregényének a hőse Raszkolnyikov, nyomorgó pétervári diák úgy érzi, hogy rá nem érvényesek a köznapi erkölcsi törvények, joga van még a gyilkossághoz is. Hideg fővel gondolja végig, hogyan teszi el láb alól Ivanovnát, a kártékony uzsorásasszonyt. Raszkolnyikov úgy véli, hogy a „nem közönséges” (napóleoni típusú) ember joggal követ el bűnt, ha eszméjét másképpen megvalósítani nem tudja. Tettét próbának szánja: valóban olyan nagy-e a lelkiereje, olyan éles-e az értelme, megérdemli-e a szabadságot, uralkodásra született-e vagy a közös emberi sorsok rabszolgájának? A végzetes kísérlet nem sikerül: nemcsak a gonosz vénasszonyt, hanem annak együgyűen jóságos húgát is meg kell ölnie, tehát rosszul számított logikai számításból, a feltámadó lelkiismeretfurdalása pedig nyilvánvalóvá teszi, hogy nem Napóleon típusú érzéketlen világhódító. Az író két lehetőséget villant fel Raszkolnyikov előtt: vagy öngyilkos lesz, mint Szvidrigaljov, aki megmérgezte feleségét, vagy a prostituálttá lett Szonya példájára vállalja a szenvedést, a bűnhődést.