Monte Cristo grófja címmel jelent meg Alexandre Dumas regénye eredetileg 1846-ban. És hogy mit érdemes róla elöljáróban tudni azon túl, hogy a maga több mint 1500 oldalával komoly elköteleződést kíván az olvasótól? A Monte Cristo grófja a világirodalom talán legnagyobb ívű bosszújának krónikája.
Monte Cristo grófja
A Monte Cristo grófja egy fiatal tengerész, Edmond Dantès hazatérésével kezdődik, majd nem sokkal később már a menyasszonyával, Mercédès-szel készül az esküvőjére. Az örömteli eseményt azonban nem mindenki nézi boldogan, ugyanis a fiatal férfinak akadnak irigyei – ki a munkájára, ki a nőjére –, összeesküvést szőnek ellene, és koholt vádakkal feljelentik. Ezek a vádak (hogy Dantès titkon bonapartista) túl súlyosak ahhoz, hogy félrenézzenek, így Dantèst letartóztatják és börtönbe vetik.
Dantèst If várában börtönzik be, ahol érthető módon nem viseli jól azt a helyzetet, hogy ártatlanul szenved egy olyan bűncselekmény miatt, amit nem követett el, valamint nem is ismertetik vele az ellene szóló vádak összességét sem. A börtönévek alatt azonban csodával határos módon megismerkedik egy olasz pappal, Faria abbéval, akit a börtönben mindenki bolondnak tart. Idővel kiderül, hogy az abbé nem elmeháborodott, és Dantès nyitottsága busásan megtérül. Tizennégy évnyi kilátástalan börtönlét után Dantès nemcsak megszökik a rabságból, de az abbé segítségével elképzelhetetlen gazdagságra tesz szert egy rejtélyes kincs által. Ekkor alakul át az átvert, bebörtönzött, meghurcolt Edmond Dantès azzá a misztikus és ismeretlen Monte Cristo grófjává, aki hirtelen toppan be a párizsi társaságba, és azonnal lenyűgöz mindenkit.
Vajon mennyit ér egy elrabolt élet, és jogos-e a bosszú?
Edmond Dantèstól elrabolták a fiatalságát és a boldogságát, így nem csoda, ha bosszút forral. Vajon mennyit ér egy elvesztett jövőkép? És mennyit változtat ezen az, ha mindez puszta irigységből és heccből következett be? Valamint amikor a jog cserben hagyja az embert, erkölcsileg elfogadható-e az igazságszolgáltatás más módjának alkalmazása?
Edmond Dantès azonban nem a vak és érzelmi hevültségből adódó bosszúban hisz, hanem a hideg számítással, előre megtervezett, szisztematikus rombolást preferálja. Mindenkinek buknia kell: nemcsak azoknak, akik részt vettek a jövője ellopásában, hanem azok rokonságának is. Itt felmerülhet az a kérdés is, hogy ha a bűnösöknek lakolniuk is kell, de vajon mennyire etikus tönkretenni a rokonokat, akik semmiről sem tehetnek? Alexandre Dumas hosszan és aprólékosan megírt regénye számomra kifejezetten gondolatébresztő volt, hogy semmi sem fekete vagy fehér – még Edmond Dantès előtt sem.
A bosszú kérdése 21. századi olvasatban
A Monte Cristo grófja fő témája a bosszú: a gróf minden egyes lépése, a könyv minden fejezete a végső megtorlás és igazságtétel felé halad, azonban úgy gondolom, hogy mai szemmel nézve kifejezetten megosztó lehet ez a téma. Azon gondolkodtam, hogy vajon a 19. század embere hogyan viszonyult a bosszúhoz, és történelmi keresés nélkül arra jutottam, hogy lazábban, természetesebben. Egy olyan korról beszélünk végtére is, amikor a jómódúak minden apró-cseprő dologért párbajoztak (amibe aztán sokszor bele is haltak a megfelelő egészségügyi ellátás rendelkezésre állásának hiányában). Ezzel ellentétben napjainkban a bosszú sokszor valamiféle bűnnek számít, de még az is, ha az ember nem hajlandó az őt ért igazságtalanságot mosolyogva és jó érzéssel elengedni.
Ebből a szempontból számomra a Monte Cristo grófja kifejezetten kellemes olvasmány volt, mert nem hiszek a „tartsd oda a másik orcád” kezdetű maszlagban. Nyilván ennek is nagyon sok szintje van, és nem arra gondolok, amikor valaki véletlen rálép a lábadra, hanem az olyan kaliberű történésekre, mint a könyvben, ahol Edmond Dantès jövőjét rabolták el, tették tönkre. Nyilvánvalóan Dantès esete sem kifejezetten egészséges, de valahol számomra mégis érthető volt egy olyan ember reakciója, akinek abszolút semmi vesztenivalója nem volt a börtön után.
Kicsit továbbfűzve ezt a gondolatsort az is eszembe jutott, hogy egy olyan világban (jelen), ahol az áldozathibáztatás valamiféle alapbeállítás, ahol ha igazságtalanság történik az emberrel, és ezt nem tudja jó szájízzel befogadni (most komolyan, melyik normális ember örül ilyesminek?), rásütik a gonoszság bélyegét ha dühös és haragszik ahelyett, hogy egy vállrándítás kíséretében menne tovább. Amikor az abszurditás a társadalmi elvárás, akkor vajon mennyi elfojtott düh és harag lehet az emberekben, mert ez nem juthat felszínre? Oh wait… Itt nyilván nem azt mondom, hogy szemet szemért, fogat fogért, de nekem emiatt is tetszett a Monte Cristo grófja, mert nincs benne az a 21. századi álszenteskedés, amitől a falnak tudok menni.
Rengeteg karakter, az emberi jellem még több árnyalata
Edmond Dantès karaktere jelképezte számomra a regényben az emberi lélek sötét éjszakáját – a férfinak metaforikusan meg kellett halnia ahhoz, hogy újjászülethessen nemcsak egy új névvel, hanem egy új világszemlélettel is. Az ő története megmutatja azt is, hogy ő maga hogyan küzd meg azzal, amikor a gödör abszolút legaljára kerül, amikor a remény is megszűnni látszik. És amikor kap egy esélyt, akkor mihez kezd azzal.
A Monte Cristo grófja nagyon hosszú, nagyon sok elsőre látszólag nem igazán releváns karakter és történetszál jelenik meg benne, viszont így utólag azt érzem, hogy ezek árnyalják igazán a nagy egészet. Alexandre Dumas ezeken a karaktereken keresztül az emberi sokszínűséget mutatja be, amelyben mindenkinek van jó és rossz oldala, de végső soron a létezésük mégis egyszerűen csak emberi. Vannak, akiknek inkább egyik vagy másik irányba tolódik a megítélésük, és vannak, akikhez minden egyes interakció során máshogy viszonyul az olvasó. A karakterek tekintetében viszont számomra az volt a legszebb a regényben, hogy minden új információ kapcsán akár olvasóként, akár Dantès karakterén át újabb és újabb árnyalatok kerültek felszínre, amelyek olyakor alapjaiban változtatták meg a véleményünket.
Ennek okán pedig úgy gondolom, hogy Alexandre Dumas talán egyik legnagyobb tanítása a Monte Cristo grófjában, hogy nincs két egyforma ember; hogy attól, mert valakik rokonok, még nem lesznek hasonlóan tiszták vagy romlottak; valamint hogy nem érdemes, vagy talán nem is szabad valakit pusztán töredék információk alapján megítélni. Az emberi interakciók kapcsán pedig sokszor bele sem gondolunk, hogy egyetlen apróság, amire talán már egy hét múltán sem emlékszünk, mennyire megváltoztathatja a másik ember életét – akár pozitív, akár negatív irányba –, ahogyan Dantès-ra sem emlékeztek az ellene összeesküvők, miközben a férfi életét és jövőjének alakulását az az egy este határozta meg.
Mit érdemes tudni a Monte Cristo grófja olvasása előtt, és mennyire nehéz a nyelvezete?
Szerintem a Monte Cristo grófja az egyik legkönnyebben olvasható klasszikus, azonban részben a terjedelme (1500 oldal), részben pedig a rengeteg karakter miatt erősen ajánlott már a legelején elkezdeni írni, hogy ki kicsoda. Nekem bevallom, hogy Alexandre Dumas regénye volt a tanulópénz a karakterek kapcsán, mert a második felével emiatt egy kicsit megszenvedtem, mivel nem folyamatosan olvastam. Ezen túl tényleg könnyű és gördülékenyen olvasható a szöveg.
Kiknek ajánlom?
A Monte Cristo grófja sokak nagy kedvence, és úgy gondolom, hogy nagyon sokféleképpen lehet olvasni. Elsősorban kalandregényként is megállja a helyét, másodsorban pedig szerintem a karakterek és az emberi jellemfejlődés, árnyalás miatt lehet fontos. Ha a hype miatt vennéd kézbe, akkor bátran ajánlom, a hossza pedig ne ijesszen meg, ugyanis tényleg kifejezetten olvasmányos a szöveg. Nem tudnék kiemelni kifejezett közönséget, mert a Monte Cristo grófja sokféle olvasónak adott már olvasásélményt.
Még több könyves kontentért csekkold a többi közösségi média felületem is!
Felülmúlhatatlanul romantikus Monte Cristo grófjának története: az angyalian tiszta Edmond Dantest rosszakarói If várának börtönébe juttatják, ott élőhalottként teng hosszú évekig, ám egy rabtárs nagylelkűsége kiszabadítja, sőt gazdaggá teszi, ő pedig ördögi bosszút áll a gonoszokon.
A legendás mű 1845-46-ban látott napvilágot folytatásokban. Szerzője elsöprő sikert aratott vele – ezért is nevezte el Monte Cristónak a bevételből 1846-ban Párizs mellett építtetett kastélyát. Az angolparkban minivizesárokkal körülvett neogótikus melléképületet pedig, ahová dolgozni vonult vissza, If váraként emlegette. „J’aime qui m’aime” („Szeretem azt, aki szeret engem”), vésette az írópéldaképek portréival díszített épület bejárata fölé. A párizsi művésztársadalom irigységgel vegyes csodálattal élvezte vendégszeretetét. Ő maga paradicsomnak mondta a Monte Cristo-kastélyt, nagy vetélytársa, Balzac őrületnek, melynél kellemesebbet azonban kívánni sem lehet.
A nevezetes kastély 1994 óta az író emlékmúzeuma, a Monte Cristo grófjá-nak diadalútja mindmáig töretlen.