Himnusz az élethez – Nem az én szégyenem címmel jelent meg Gisèle Pelicot memoárja. Az idős francia asszony története 2024 őszén az egész világot sokkolta, akit a férje közel tíz éven át kábított el, és több tucat férfit hívott át az otthonukba, ahol megerőszakolták.
Nem féltem attól, hogy megöregszem, tudtam, hogy ez kiváltság.
Himnusz az élethez – Nem az én szégyenem
Gisèle Pelicot története sajnos nem egyedi, azonban néhány éve a bátorságával és a kiállásával gyakorlatilag feminista ikonná és példaképpé vált, amikor nyílt tárgyalást kért a férje és a több tucat őt megerőszakoló férfi ellen. Az idős francia asszony bátorsága és méltósága egy ennyire megalázó ügyben világszerte tiszteletet ébresztett az emberekben, míg a sorstársai példaképként kezdték tisztelni. Nehéz és kényes az egész ügy, azonban 2026 elején egy időben 22 nyelven jelent meg a memoárja – köztük magyarul is –, amelyre szerintem semmi szín alatt nem lehet rásütni, hogy szenzációhajhász lenne. Sokkal inkább azt mondanám, hogy olyan a hangvétele, mint az a kép, amit Gisèle-ről láttunk a médiában: higgadt és méltóságteljes, miközben tágabb kontextusba helyezi a nem erőszak ügyet, és a saját életét is.
A Himnusz az élethez – Nem az én szégyenem című könyv mindössze kétszáz oldal, de amilyen rövid, minden tekintetben annyira sokkoló. Amikor még olvasás előtt pontosan tisztában vagy vele, hogy földhöz fog vágni. A legnehezebb részeket leszámítva viszont bizonyos értelemben felemelő is – részben a szerző változását, eltökéltségét tekintve, részben pedig azért, mert a kiállásával nemcsak Franciaországban, hanem az egész világon változást indított el a nők elleni erőszak kérdésében.
Mindenkinek látnia kell az ötvenegy erőszaktevőt. Nekik kell lehajtaniuk a fejüket. Nem nekem.
Már nem tudom pontosan, melyik napon történt, hogy meghallottam az első tapsokat, amikor beléptem a bíróságra. Úgy éreztem, hogy a körülöttem lévő emberek, többnyire nők, díszsorfalat állnak, amire korábban sohasem gondoltam, és nem is kértem. Úgy éreztem, hogy a melegségük, a megindultságuk, a törékenységük egybefonódik az enyémmel.
Egy fedél alatt a szörnnyel
Számomra az egyik legérthetetlenebb kérdés Gisèle Pelicot memoárjának tartalmával kapcsolatban, hogy többen azt firtatták, hogy hogy nem vette észre, hogy a férje rendszeresen elkábítja. Az asszony már a könyv elején leírja, hogy voltak emlékezetkiesései, kába volt, és arra gyanakodott, hogy talán agydaganata van. Amikor azonban orvoshoz fordult, semmilyen betegséget nem diagnosztizáltak nála, és majdhogynem hülyének nézték. Ilyen esetben mégis ki gyanakodna a férjére – akinek ugyan megvoltak a maga gyengeségei és hibái –, hogy ő minden tünetének forrása?
A Himnusz az élethez – Nem az én szégyenem nem finomkodik, Gisèle gyakorlatilag in medias res vág bele a történetébe, amely azzal kezdődött, hogy a férjét be kellett kísérnie a rendőrségre. Onnan a férfi már nem jött ki, az asszonyt pedig a hatóság értesítette arról, hogy rengeteg felvételt találtak róla, miközben szexuálisan abúzálták. Miközben az olvasó még próbál észhez térni az olvasottakból, a könyv vesz egy ehhez képest éles kanyart, és rátér a házaspár gyerekkorára és fiatalságának krónikájára.
Az ’50-es évek elején születtek, a II. világháború után nem volt könnyű az élet, és egyiküknek sem jutott boldog gyerekkor. Ez eddig világos. Azonban mégis ott van az az eszeveszettül éles kontraszt, hogy míg Gisèle senkinek sem ártott, addig Dominique Pelicot gyakorlatilag egy szörnnyé vált. Amikor mindez kiderült, akkor az egész család életét és dinamikáját fenekestül felforgatta.
Feldolgozni a felfoghatatlant
A Himnusz az élethez – Nem az én szégyenem hiába megrázó és sokkoló olvasmány, azért ott van benne az a felemelő érzés is, hogy az olvasó végigkövetheti Gisèle Pelicot gyászának útját a tagadástól az elfogadásig. És nemcsak az elfogadásig, hanem odáig, hogy gyakorlatilag 70 fölött kellett teljesen átkereteznie az életét, és valamilyen szinten a saját identitását is. A szerző nem finomkodik, nem próbálja valamiféle könnyed átmenetként beállítani ezt az időszakot, hanem őszintén vall arról, hogy hogyan próbálta megőrizni a józan eszét.
Ha valaki arra kíváncsi, hogy Gisèle Pelicot hogyan volt képes nemcsak ép ésszel túlélni a felfoghatatlant, de ahogy a soraiból kivettem, mindezek tetejébe amennyire csak lehetséges maga mögött hagyni ezt az egész ügyet, annak kifejezetten reménykeltő és felemelő is lehet ez a könyv. Pontosan azért, mert egy teljesen átlagos nőről van szó, akinek semmiféle privilegizált helyzete nem volt az élete során, sőt. A kulcsszó pedig az akarat. Menni előre, mert az összeomlás nem opció; menni előre, mert én ennél többet érek, mint hogy belerokkanjak. Ebből pedig nagyon szépen körvonalazódik, hogy a gyakorlatban mit jelent az, amikor valakire sokszor ismeretlenül is rásütik, hogy „erős”, csak azért, mert nem volt hajlandó összeomlani.
A Himnusz az élethez – Nem az én szégyenem lelkileg elég megterhelő olvasmány, de ugyanakkor sokkal de sokkal többről szól, mint a nemi erőszak ügyéről. Röviden és tömören Gisèle Pelicot sokkal több tekintetben igazi példakép, mint a kiállása és bátorsága, hogy nyilvános tárgyalást kért.
Kiknek ajánlom?
Bárkinek ajánlom, aki nem retten meg a tényleg nagyon nehéz olvasmányoktól. Gisèle Pelicot könyvében a nemi erőszak ügye van középpontban, azonban ettől eltekintve is több szempontból is érzelmileg felkavaró olvasmány a memoárja. Viszont ott van benne egyfajta csendes, de mégis megingathatatlan erő és esszencia is, amiért úgy gondolom, hogy végtelen tisztelet jár a hölgynek.
Ezzel a könyvvel szeretném megörökíteni mindazt, ami ezután történt velem.
Elmondani, hogy már nem félek az egyedülléttől, hogy ma már sikerül elaludnom sötétben is, ami nagy győzelem.
Elmondani, hogy az ember újjászületik a hamvaiból, hogy újra megtaláltam az életörömet, hogy szeretem Jean-Loup-t, és hogy rendszeresen viszek virágot a felesége sírjára, mert a jelen sohasem semmisíti meg a múltat.
Elmondani, hogy élek, és szükségem van rá, hogy higgyek a szeretetben, amit a szüleimtől intenzíven, de túl rövid ideig kaptam meg, és sokáig azt hittem, hogy megment mindentől, sőt azt is hittem, tudom, hogyan kell szeretetet adni.
Most már tudom, hogy a szeretet egy mély sebből fakad bennem, és újra sebezhetővé tesz. De vállalom ezt a törékenységet, ezt az állandó kockázatot. Ahhoz, hogy legyőzzem az ürességet, szeretnem kell.
Még több könyves kontentért csekkold a többi közösségi média felületem is!
„Még mindig van bennem bizalom. Ez volt az én nagy gyengeségem, és ma ez az én erőm.”
2020-ban Franciaországot, majd az egész világot példátlan történet sokkolta: a polgári életet élő nyugdíjas nagypapáról, Dominique Pelicot-ról kiderült, hogy tíz éven át kábította el gyógyszerekkel a feleségét, Giséle Pelicot-t, hogy az öntudatlan asszonyt idegenekkel együtt megerőszakolja a saját ágyában. Összesen hetvenkét férfi szerepelt fotók és videók ezrein, amiket Dominique beteges gondossággal rendszerezett a számítógépén. Az elkövetők közül az avignoni bíróság ötvenet tudott azonosítani és vád alá helyezni.
2024-ben Giséle anonimitásáról lemondva nyilvános tárgyalást kért, amely az egész világot megrázta. Mire Dominique Pelicot-t és társait három és fél hónap után elítélték, Giséle Pelicot igazi ikonná vált, aki számtalan áldozatnak segített önbizalmat és bátorságot meríteni, és visszaszerezni a méltóságukat.
A Himnusz az élethez lapjain megrendítő őszinteséggel idézi fel házassága és férjével közös életük történetét, majd utolsó, rejtett bántalmazással teli évtizedét, végül az érzelmi gyógyulás hosszú útját. A könyv egyszerre memoár és kiáltvány: a túlélés, a bátorság és a hangját visszaszerző nő története, aki a csend megtörésével igazi változást indított el.