Kleopátra és Frankenstein címmel jelent meg Coco Mellors első magyar nyelvű regénye. A sztori New York-i fiatalok életét és kapcsolati hálóját mutatja be napjainkban.
Az emberek is ilyenek, tudod – szólal meg végül. – Összetörünk. Újra összerakjuk magunkat. A repedések a legjobb részeink. Nem kell elrejteni őket.
Kleopátra és Frankenstein
A Kleopátra és Frankenstein egy nagyobb baráti társaság életét mutatja be, akik New York Cityben próbálnak boldogulni. A regény főhőse Cleo, az angol lány, akinek a történet elején hamarosan lejár a vízuma, alig tengődik valamennyi pénzből, egyszóval épp a teljes megsemmisülés felé száguld. Egy szilveszteri partin találkozik a nála húsz évvel idősebb Frankkel, akivel megvan a kémia is, és hamarosan összeházasodnak. Cleo így két legyet üt egy csapásra: a házassággal többé nem kell aggódnia a vízuma miatt, továbbá Frank kifejezetten tehetős, tehát a lány anyagi gondjai is csettintésre szertefoszlanak.
Coco Mellors regénye lehetett volna jó is, de nem tudom eldönteni, hogy olyannyira szatirikus, ami nekem nem jött át (pedig kifejezetten kedvelem a műfajt), vagy olyannyira felszínes, hogy a végére kifejezetten felidegesített. Én az utóbbi opció mellett teszem le a voksom.
A boldogság olyan, mint a Hollywood-felirat. Nagy, elérhetetlen, és még ha sikerül is feljutnod oda, mi mást tehetnél, mint hogy lemászol?
Egy maréknyi ember története, akik jó dolgukban azt sem tudják, hogy mit kezdjenek magukkal
A Kleopátra és Frankenstein valószínűleg arról akart szólni, hogy egy maréknyi New York-i fiatal és kevésbé fiatal életébe enged bepillantást. Hogy az ő életük pontosan ugyanolyan problémákból áll, mint az olvasóé. Számomra ez ott dőlt meg, amikor már rögtön a könyv elején túl lett tolva a szerhasználat, Mellors gazdagon illusztrálta, hogy mi mennyire drága, a karakterek pedig arról adtak tanúbizonyságot, hogy valójában fogalmuk sincs a való világról. Mert valljuk be, hogy a Kleopátra és Frankenstein egy olyan baráti (?) társaságot mutat be, amelynek tagjai nem tudják, hogy mit kezdjenek magukkal és a pénzükkel. Amivel önmagában nem lenne baj, csak ezzel a sztorival az átlag olvasó nem tud azonosulni.
A regény központi karaktere Cleo, akinek a házassága szép lassan hull darabjaira. Ahogy halad előre a történet, abból a fiatal nőből, akivel a könyv elején még valamennyire együtt tudtam érezni, egyre inkább egy kiállhatatlan liba válik, akinek minden problémájáért valaki más a felelős, még ha egyébként igen aktívan dolgozik is értük. Aztán jön a művészi „baleset”, a bűntudat, és újabb adag hárítás. A többi karakter pedig asszisztál ehhez, mert egyébként ők sem jobbak Cleonál.
Talán két karakter volt, akikben némi realitást tudtam felfedezni: Zoe és Santiago. Zoe Frank húga, aki elit egyetemre jár, és folyamatosan pénzügyi gondokkal küzd, de miután a bátyja feleségül vette Cleot, minden anyagi támogatást megvont tőle. A lánynak egészségügyi gondjai is vannak, és a kórházi számlát sem tudja, hogy miből fizesse ki egy darabig. Hoz egy megkérdőjelezhető döntést, ami társadalmilag mind közül a legelítélendőbb, számomra mégis ez volt a legemberibb. Santiago viszont érzelmileg ragaszkodik a halott feleségéhez, amit a többiek nem értenek, egy ponton valamelyik megkérdezi tőle, hogy miért nem égeti el azt a képet, amin bénán néznek ki, de amúgy a feleség is rajta van…
Az jutott eszébe, hogy a felnőtt élet végtelenül zord és izgalmas, újra és újra maga alá gyűri, mint egy hullám, felborítja, miközben megpróbál talpon maradni.
Szereplők, akikkel nem lehet azonosulni
Tisztában vagyok vele, hogy a fikciós irodalomnak nem az a célja, hogy mindenki tudjon vele azonosulni. De a jelenlegi társadalomban azért szerintem Coco Mellors nem kicsit volt bátor, hogy ilyen karakterekről írt. Mert őszintén szólva számomra a Kleopátra és Frankenstein nem volt több, mint néhány gazdag ficsúr folyamatos hisztije az általuk generált problémákon, főleg a jelenlegi gazdasági klímában. És itt nem a gazdagsággal van baj, hanem sokkal inkább azzal, hogy számomra semmilyen értéket és/vagy megoldást nem közvetített a történet.
Hogy egy pozitívumot mondjak, az írásmód szép, és ebben lehetett volna potenciál, azonban a szerző képzelőereje számomra erősen megkérdőjelezhető. Talán az lehetett a történet mögötti ötlet, hogy friss, modern, és trendi regényt ír, ami a fiatalokat szólítja meg. Mondjuk…ez sikerült is, bár valószínűleg nem arra a rétegre sikerült célozni, akire szeretett volna.
Ismered a viccet a kávéról és a véleményről? – kérdezte Jiro. Zoe a fejét rázta. – A különbség a kávé és a véleményed között az, hogy kávét kértem.
Kiknek ajánlom?
Ha a blogbejegyzés nem rettentett el, akkor nyugodtan adj a könyvnek egy esélyt. Amennyire a könyves közösségi oldalakon látom, a Kleopátra és Frankenstein olyan kötet, amit vagy imádnak, vagy utálnak az emberek, és jellemzően inkább a szeretet felé billen a mérleg.
– Tudod mi az egzisztenciális unalom legjobb ellenszere? – kérdi.
– Hadd halljam! – válaszolom.
– A fizikai fájdalom.
Még több könyves kontentért csekkold a többi közösségi média felületem is!
Úgy tűnik, New York legyőzte Cleót. A húszas éveinek elején járó képzőművész hiába bulizott folyamatosan, nem sikerült barátokat szereznie, a diákvízuma hamarosan lejár, és lassan cigarettára sincs pénze. Így visszatérni Londonba maga lenne a teljes kudarc. Ám ekkor találkozik a nála húsz évvel idősebb Frankkel, akinek rengeteg barátja van, sikeres és gazdag, ráadásul amerikai állampolgár. Egy irracionális pillanatban furcsa döntésre jutnak: összeházasodnak, lesz, ami lesz.
Ezen a romantikus komédiának is beillő helyzeten alapszik Coco Mellors szívfájdítóan szép, ám a humort sem nélkülöző regénye szerelemről, barátságról, házasságról és a tökéletességet kereső tökéletlen emberekről, akik legjobb szándékaik ellenére is elhibázzák a lényeget…