Manon virágai címmel jelent meg Mélissa Da Costa regénye, amelynek a központi témája a gyászfeldolgozás, valamint az újrakezdés. A történet szívszorító, azonban reményteli is – sőt, helyenként kifejezetten humoros –, tehát érdemes kézbe venni azoknak is, akik félnek a témától.
Vajon mások hogy csinálják? Hogy képesek végignézni, amint a mindenségük romba dől, és utána folytatni a megszokott életüket? Néhány nap múlva visszatérni a munkájukhoz, tovább élni ugyanabban a lakásban, tovább élni ugyanabban a városnegyedben…
Az rendben van, hogy a halál az élet része, és ilyennek is kell elfogadnunk. De mi van a hiánnyal, amit a halál hagy maga után?
Manon virágai
Amande élete mindössze két óra alatt romba dől, felfordul, kisiklik – nevezzük bárhogyan is azt az eseményt, amelyben elveszíti a szerelmét, majd ennek következtében a még meg nem született kisbabáját is. A gyász letaglózza a nőt, aki feladja a jól menő életét, és egy kis vidéki tanyára menekül.
És a menekülés az a szó, amely leginkább jellemzi a történéseket a regény elején. Számomra Amande reakciója tökéletesen érthetőnek tűnik: ebben a regényben a gyász nem csillámporos és habos-babos, hanem olyan, amilyen a valóságban is: sötét és kilátástalan. A történet nagyszerűsége pedig számomra abban rejlett, hogy Mélissa Da Costa a karakterén keresztül fogja kézen az olvasót, és mutatja meg neki, hogy legyen akármilyen mély és sötét is a gödör, van kiút belőle.
A macska különösen tetszett, illetve az Amande által nem kívánt látogatók hada miatt olyasmi érzésem volt, mint Az ember, akit Ovénak hívnak olvasása közben. Noha a két könyv témája egészen más, habár talán a bizalom, és annak az elnyerése az, amely mindkettőt összeköti.
A Manon virágai számomra a remény könyve volt, ahol a fájdalom és a sokk éles, a gyógyulás pedig lassú és küzdelmes, azonban a történeten keresztül az az üzenet bontakozott ki számomra, hogy lassan, de biztosan talpra lehet állni bármiből.
Az élet folytatódik, a fájdalom ellenére, annak ellenére, hogy úgy éreztük, többé már semmi sem lesz a régi, hogy a világ megállt.
Összegzés
A Manon virágai egy csodaszép történet a gyászról, annak a feldolgozásáról, valamint arról, hogy hogyan lehet ismét talpra állni egy olyan szörnyűség után, amely után úgy érzi az ember, hogy a jövő is elveszett. Ehhez pedig sokszor csak a legegyszerűbb dolgok szükségesek. Mélissa Da Costa ugyan úgy szembesíti az olvasót a gyász húsbavágó fájdalmával, mint azzal, hogy ahogyan egy új növény kezdi meg az életét, úgy az ürességben is születhet valami új a veszteség után. A kötet nem tartozik a legfelkapottabb címek közé, azonban egy igazi kincsre lelhet benne az olvasó.
A szenvedés a biztonságra és állandóságra való törekvésünkből fakad. Ha elfogadjuk, hogy semmi sem állandó, megtettük az első lépést a szenvedés megszüntetése felé.
Kiknek ajánlom?
Mivel a gyászról szól, ezért részben a gyászfeldolgozás témája iránt érdeklődőknek ajánlom. A téma tudom, hogy megosztó is lehet, azonban a regény tényleg reményteli és pozitív, így azok is bátran kézbe vehetik, akik esetleg tartanak a szomorú történetektől.
A szeretet, amibe akár bele is pusztulhatunk, a szeretet, ami elsősorban mégis élni tanít, élni újra, tovább annak a fénynek a tiszteletére, amit te hagytál magad után…
Még több könyves kontentért csekkold a többi közösségi média felületem is!
Kárpótolhat-e az élet a szeretteink elvesztéséért? Nyílhatnak-e még új utak előttünk, ha úgy érezzük, nincs tovább?
Két óra! Amande egész addigi élete mindössze két óra leforgása alatt romba dől. Vidékre menekül, egy magányos auvergne-i házba, hogy háborítatlanul gyászolhassa a férjét és a kislányát. Bezárkózik, senkit és semmit nem enged magához, ám ahogy telik az idő, előbb egy pillangó, majd egy girhes szürke macska jut be a házba, és végül rábukkan az előző tulajdonos falinaptáraira, és az azokon szereplő feljegyzések, tanácsok segítségével nekilát, hogy életre keltse az elgazosodott kertet és veteményest. Az évszakok váltakozásával egyre több erőt merít a földdel, a természettel való közvetlen kapcsolatból, fokozatosan válik egyre nyitottabbá az új élményekre, az új találkozásokra. Minden egyes nap egy-egy újabb lépés a jövő, a teljesebb és boldogabb élet felé.
Mélissa Da Costa arra biztatja az olvasóját ebben a bátor és érzelemgazdag könyvben, hogy tárja szélesre az elméjét, a szívét és a lelkét a világ előtt, és hagyja szétáradni magában ennek a természethez szóló himnusznak a csodálatos dallamát, amely a legnehezebb pillanatokban is vigaszt nyújthat és képes megbékíteni az élettel.