John Sclazi ismét nagyot alkotott az Állati gonosz című, legújabb magyarul megjelent regényével. Mondjuk a borítón lévő macska miatt aggódtam picit, hogy ugye nem lesz semmi bajuk a benne lévő feltételezett macskáknak, de szerencsére semmi ilyesmiről nincs szó. Beszélhetünk viszont egy alternatív valóságról, amelyben ezek az állatok intelligensebbek, mint hittük, a főhősünk, Charlie pedig agyafúrtabb, mint az ellenfelei hitték.
Nem volt szükségem még egy macskára. Kósza oktatóként töltött fenomenális karrieremnek ezen a pontján magamat is alig tudtam etetni. De hát manapság senkinek sincs igazán szüksége macskákra, szóval, nem ezért tartunk macskát. Azért tartunk macskát, mert szeretjük őket, és mert máskülönben a ruháink nélkülöznék azt a sajátos tapintást, amit csak a macskaszőr tud kölcsönözni nekik. Különben is, mit tehet az ember, ha egy cica követelőzve elé áll? Talán nemet mond? Megismétlem: nem vagyok én szörnyeteg.
Állati gonosz
Charlie egy szerencsétlen helyettesítő tanár, akit ráadásul még az otthonából is ki akarnak tenni a szerető testvérei, mondván osztozkodnának már a vagyonukon – ami nekik inkább zsebpénz. Ekkor érkezik a gazdag nagybácsi halálhíre, akit noha Charlie nem ismert, de az öreg mégis ráhagyta a vagyonát. A klisésnek tűnő kezdés pedig akkor vesz nagyobb fordulatot, amikor kiderül, hogy Jake nagybácsi nemcsak gazdag volt, hanem iszonyú gazdag, ráadásul a világ gonosztevőiként nevezett, titkos társaságához is köze volt.
Charlie pedig nemcsak a vagyont, hanem a problémákat is megörökli, kezdve rögtön azzal, hogy a levegőbe repítik a házát, amolyan gyilkossági kísérletként. Ekkor költözik át a nagybácsi karibi szigetére, ahonnan igyekszik átvenni a bizniszt. Ebben a bizniszben pedig már az elején kiderül, hogy a macskája, Héra, nem egy szimpla kóbor macska, hanem számítógépen keresztül képes vele kommunikálni, az újonnan befogadott kiscica, Perszephoné pedig az ő asszisztense.
Hogy lehetsz ilyen okos? – kérdeztem, mert hirtelen belém nyilallt, hogy itt egy macska, aki billentyűzeten gépel, és keni-vágja az osztályokról és munkásokról szóló elméleteket. – Nem akarlak megbántani, de az agyad akkora, mint egy dió.
HOGY LEHET, HOGY SOK EMBER OLYAN BUTA? AZ AGYUK AKKORA, MINT EGY VÖDÖRNYI DIÓ.
Az Állati gonosz gyakorlatilag egy alternatív világot mutat be, ahol minden szupertitkos, és ahol úgy tűnik, hogy ezeknek a szupergazdagoknak az a kedvenc hobbija, hogy a társaikat megpróbálják kiiktatni, és ezzel még gazdagabbá válni.
Társadalmi dilemmák sorozata sok-sok humorral
Talán így lehetne nagyon röviden jellemezni az Állati gonoszt amellett, hogy tényleg bárki számára érthető és élvezhető John Scalzi írásmódja, mint ahogyan az eddigi köteteinél is tapasztaltam. A fókusz ezennel az embereken és az állatokon van, ahol utóbbiakat buherálták meg annyira, hogy az emberek szolgálatába álljanak. Ezek pedig nem kevés humoros szituációt szülnek, kezdve a delfinekkel, akik nemcsak végtelenül intelligensek, hanem rettenetesen makacsak is, és imádnak káromkodni. De crazy cat ladyként mégis a macskák története volt az, ami nagyobb benyomást tett rám, és gyakorlatilag az olvasás ideje alatt végig azon gondolkodtam, hogy ha Borisz és Kátya is így tudnának kommunikálni, vajon mit közölnének velem. És vajon akarnám-e tudni. 😀
Az Állati gonosz olvasása közben éreztem, hogy John Scalzi a 2023-as évem egyik nagy felfedezettje lett, tavaly olvastam tőle A Kaidzsú Állatvédő Társaságot, ám csak az idén olvasott Vének háborúja-sorozattal lopta be igazán magát a szívembe.
Az Állati gonosz noha egy különálló történet, viszont nagyon szívesen olvastam volna még tovább is, valamint egyszer bízom benne, hogy Sclazi megszánja az olvasóit egy folytatással, ahol Charlie további sorsáról ad majd hírt.
Összegzés
Az Állati gonosz egy véleményem szerint bárki számára élvezhető, könnyedebb sci-fi, melyben sokkal inkább a társadalmi kérdések kerülnek középpontba. Na meg az ember által módosított macskák, akik kémkednek, és számítógépen keresztül kommunikálnak a kétlábúakkal. Mindezt pedig a John Scalzitól már megszokott szarkasztikus humor fűszerezi meg olyannyira, hogy már a legelején azt mondtam, hogy zseni ez a regény, és egyszerűen imádom. A szerző most is hozza a színvonalat, valamint számomra egyre inkább garanciát jelent a neve arra, hogy bármit is olvasok tőle, az feltehetőleg olyan komfortolvasmány lesz, ami tényleg kikapcsol és elszórakoztat, ráadásul helyenként még meg is nevettet.
Kiknek ajánlom?
Bárkinek, akinek felkeltette az érdeklődését, de főleg azoknak, akik picit tartanak a sci-fi műfajától, mondván túlságosan tudományos, és kevésbé élvezetes. Nos, Sclazi ennek az ellentéte, ugyanis pont annyi tudományos szálat visz bele a történeteibe, hogy elrugaszkodjon a valóságtól, de annak a megértéséhez messze nem szükségeltetik PhD.
A rövid válasz a “génmanipuláció”. A hosszú válaszhoz nem árt egy PhD.
Még több könyves kontentért csekkold a többi közösségi média felületem is!
Mi történik akkor, ha egy titkos szupergonosz elhalálozik, és szeretett, ám tudatlan unokaöccsére hagy mindent? Mi lehet sokkolóbb az örökös számára? Szembesülni a ténnyel, hogy az eredetileg parkolómágnásnak hitt nagybácsi valójában a világ egyik leghírhedtebb gonosztevője volt – az az igazi, régi vágású fajta, akit a Bond-filmekben látni, vulkánba vájt főhadiszállással meg mindennel -, vagy, hogy titkos birodalmát értelmes, emberi nyelvet és számítógépet használó macskák irányítják?
És képes-e megbírkózni a hirtelen minden irányból rá leselkedő veszéllyel? Elvégre a végtelen mennyiségű pénz mellé az egész biznisz is jár, amire nem egy üzleti partnernek fáj a foga.
John Scalzi legújabb regénye állati képtelenség, ami humorában sokszor Christopher Moore-t idézi, közben viszont meglehetősen józanul foglalkozik korunk világának legégetőbb problémáival.