Kárrendezés – ennél tökéletesebb címet talán nem is kaphatott volna Vincze Ágnes memoárja, melynek központi témája a rákbetegség és a gyászfeldolgozás. Hogyan lehet túlélni azt, ami egy fülszövegben olvasva is rettenetes? Hogyan lehet továbblépni, és új fejezetet nyitni? Ezt meséli el ez a könyv.

Kárrendezés

Bevallom, rettegtem kézbe venni ezt a könyvet. Mert a családom nőtagjai rákban haltak meg, a gyász pedig sajnos túl közeli ismerősömmé vált már túl fiatalon. Aztán január 24-én rászántam magam az olvasásra, majd másnap, január 25-én befejeztem. Azon a napon, amikor nagymamám halálának nyolcadik évfordulója van. Ahogyan valószínűsítem a szerzőnek ez a történet, az események vízválasztók az életében, melyben azelőttre, és azutánra tagolható minden, úgy nekem is ez az évforduló, ami kettévágta az életem előttére és utánára.

A Kárrendezés két idősíkon mesél, az egyik, melyben Ági felfedezi a daganatot – Józsit – a mellében, majd nem sokra rá kiderül, hogy rosszindulatú. A másik idősík a Tib halála utáni történéseket meséli, melyben a gyász tolakszik be a szerző életébe kitörölhetetlenül.

Gyászfeldolgozás

Ez utóbbi pedig visszahozta az én emlékeimet is azokból az időkből leginkább, amikor Anya ment el. Akkor talán túlontúl intenzíven éltem meg ezt az egészet, akartam róla olvasni – pontosan emlékszem, amikor bementem a szegedi Lírába, és az alsó polcról kivettem egy gyászról szóló könyvet, amit azóta, 14 éve sem olvastam el –, de képtelen voltam rá. Fogalmam sem volt a gyász pszichológiai vonatkozásairól, viszont ahogyan Ágnes mesél, úgy a Kübler-Ross modell gyönyörűen felfedezhető a történetben. E szerint a gyásznak öt stációja van – tagadás, düh, alkudozás, depresszió, és elfogadás. Volt idő, amikor kifejezetten érdekelt a téma, amikor lelkileg képes voltam foglalkozni vele, és nagyon sok érdekességet elraktároztam róla. Ma már inkább megvisel a gyászról olvasni, talán megint el kell telnie néhány évnek, hogy bírjam.

Mert számomra ezek a részek voltak húsbavágóak, pontosan értettem, hogy miről ír, hogy mit érez, és hogy a környezete közben mennyire nem tud mit kezdeni vele. A könyv elején és végén beszúrt közhelyek külön tetszettek, mármint amolyan fricska-szinten. Ilyen nekem túlságosan elb*szott humorom van szinten, miközben 13-14 éve legszívesebben kikapartam volna mindenki szemét, aki kiejtette a száján, hogy idővel jobb lesz. Tehát ezzel csak azt akartam összefoglalni, hogy ha szerencsés vagy, és fogalmad sincs hogy milyen az a fulladsz már a zokogástól, ami bármikor, bár igazából inkább folyamatosan rád tör; közben hetekig enni is alig eszel, mert minek, és a szar is le van szarva kaliberű gyász, de kíváncsi vagy rá, akkor a Kárrendezés tökéletes olvasmány számodra.

Amikor a lehetőséget is gyászolod

A tibes részek őszintén szólva nekem szinte végig furcsák voltak. Aztán úgy a felétől nemcsak a szemöldököm szaladt föl sűrűn, hanem olvasás közben a mi a fene és társai is elhagyták a szám. Amikor pedig a szerző is leírja, hogy nem volt igazán egészséges a kapcsolat, és sokszor kártékony is volt (szerintem), akkor megértettem valamit, amit viszont lehet, hogy nem igazán ért az, aki nem volt még hasonló helyzetben. Ez ilyen kis privát klub, amihez egyébként semmiképp sem akarsz csatlakozni, és örülsz, ha nem tudsz a bennfentes infókról.

Mert ha meghal egy olyan ember, aki nem feltétlenül volt tökéletes a szemünkben, akkor vele együtt meghal annak is a lehetősége, hogy az a kapcsolat jobbra forduljon közöttünk. Ha szakítasz valakivel, persze fáj, de – jobb esetben – mindketten élitek tovább a kis életetek. Ha a másik ember elmegy, akkor ólomsúllyal szakad az emberre a mi lett volna ha, meg hogy már soha nem lehetőségünk másképp csinálni. Olyan emberrel is, akit azt mondtad, hogy az életedben soha többet nem akarsz látni a saját érdekedben. Aztán amikor meghal, akkor te is összezavarodsz, hogy miért zuhantál össze ennyire. (Ezek saját tapasztalatok, nem Ágnes írt róluk.)

De a saját tapasztalataim fényében számomra kicsit jobban érthető volt ez az idősík is, hogy Ági miért ragaszkodott annyira Tibhez. Sőt, egy másik, hasonló memoár is eszembe jutott, mégpedig a Két királyság határán. Suleika Jaouad inkább arra világít rá, hogy egy ilyen súlyos betegség hogyan tudja befolyásolni a párkapcsolatot, amin a Kárrendezés olvasása közben szintén eltöprengtem.

Lelkileg kifejezetten nehéz olvasmány Vincze Ágnes könyve, azonban szerintem mégis megéri kézbe venni, mert igazán elgondolkodtató.

Összegzés

A Kárrendezés két idősíkon beszéli el Vincze Ágnes történetét a rákbetegsége és a gyásza kapcsán. Engem az utóbbi részek rendítettek meg inkább, mert valamilyen szinten újraéltem azokat az időszakokat, amikor minden kilátástalannak tűnt a szeretett személy elvesztése után. A betegség kapcsán viszont talán az egyik legmegdöbbentőbb konklúzió, hogy milyen sokat számít, hogy milyen, melyik orvoshoz kerülsz.

Valamilyen szinten tabudöntögető olvasmány is, mert a súlyos betegség és a gyász sötét arcairól is van szó a könyvben – azokról a dolgokról, amikről valamilyen néma közmegegyezéses alapon nem beszélünk. Pedig muszáj lenne. Mert a gyászoló ember nem leprás, a halálos betegséggel küzdőnek meg igenis joga lenne tudni, ha éppenséggel menthetetlen.

A súlyos témák mellett viszont a könyv egyik nagyszerűsége, hogy reményt ad. Hogy lehet, hogy vannak események, amik kettévágják az ember életét azelőttre és azutánra, de menni kell tovább, még ha nehéz is. Vagy lehetetlennek tűnik egy ideig. A másik nagyszerűsége ennek a kötetnek, hogy röviden és tömören beszéli el a történéseket, felesleges sallangok és kitérők nélkül.

Nehéz olvasmány. De megéri kézbe venni, mert noha húsba vág, pont így kólint fejbe, hogy mik az igazán fontos dolgok az életben.

Kiknek ajánlom?

Azoknak ajánlom, akik érzik magukban az erőt egy lelki hullámvasúthoz. Ha szívesen olvasnál a gyászról és a gyászfeldolgozásról, akkor is ajánlom, hiszen a helyzethez képest nagyon szépen vezet végig ezen az úton a szerző.

Még több könyves kontentért csekkold a többi közösségi média felületem is!


Vincze Ágnes: Kárrendezés

Ismered a viccet, amiben a negyvenes szingli nő megismerkedik egy pasival, majd mellrákot diagnosztizálnak nála, és alighogy meggyógyul, a pasi rákos lesz, aztán kilenc hónap múlva meghal? Nem? Nem csoda, mert ez nem vicc. Azt mondják, a legjobb történeteket az élet írja, kérdés, hogy ez vajon egy jó történet? Lehet jó, egy olyan sztori, ami azzal kezdődik, hogy az egyik főhős meghal? Fel lehet dolgozni egy daganatos betegséget, a hűtlenséget, a párunk halálos diagnózisát, majd a gyászt? A Kárrendezés a szerelem és a búcsú regénye, kíméletlenül őszinte, megható és felemelő.

Vincze Ágnes regényei eddig Lana Millan írói álnéven jelentek meg az Athenaeum Kiadó gondozásában. Amikor a szerző beteg lett, épp egy fantasytrilógián dolgozott. Ha nem szól közbe az élet, vagyis a halál, most ennek a sorozatnak a befejező részét tartanánk a kezünkben, nem a Kárrendezést.