Te légy a példa! címmel jelent meg Ruszin-Szendi Romulusz második könyve 2024-ben. A kötet részben memoár, részben pedig a vezetésről vallott filozófia gyakorlati példáin keresztül ismerteti meg az olvasót a Magyar Honvédség a civilek számára izgalmasnak tűnő kulisszatitkaival.
A mi szakmánkban benne van, hogy baleset történik, az ilyen sérülések a munka részei. Ha a különleges erőknél fast rope-on (gyorskötélen) csúszunk le, ami csak úgy lóg a helikopterről, akkor nem tudok mellé biztosítókötelet felszerelni. Megfogod két kézzel, két lábbal, aztán csúszol lefele a felszereléssel. Jött a biztonságtechnika és a munkavédelem, hogy hiányolják a plusz kötelet:
– Nem felel meg az előírásoknak, kell egy biztosítókötél!
– Maga meg miről beszél? Milyen kötél?
– Ha elengedik, leesik.
– Fast rope, lefordítom: gyorskötél… Nincs még egy kötél, ez egy ilyen műfaj.
– Na, és ha elengedi?
– Akkor még gyorsabban jön le.
Te légy a példa!
2026. április 12. után végre olyan érzésem van, hogy annak a ténye, hogy egyébként érdekelnek a katonai dolgok, immáron nem kell hogy belső feszültséget generáljon bennem. II. Erzsébet királynő temetése, vagy az évente megrendezett Trooping the Colour (az uralkodó hivatalos születésnapja, és egyben katonai díszceremónia) a brit királyi családdal kapcsolatos érdeklődésemen keresztül ragadta meg a figyelmem, hogy mekkora élmény lehet utóbbin részt venni, vagy akár valami hasonlón magyar viszonylatban. Nyilván ez csak egy icipici szelete a nagy egésznek, de alapvetően inkább azt mondanám, hogy a zárt és erősen szabályozott világ és a kívülállóként rejtélyesnek tűnő rendszer az, ami nekem igazán izgalmasnak tűnik. Ezért voltam kíváncsi Ruszin-Szendi Romulusz könyvére, illetve azért is, mert érdekel, hogy kik azok az új arcok a nagy politikai színtéren, akik intelligens és kulturált emberként viselkednek, és emberszámba veszik a népet.
A Te légy a példa! című könyv részben memoár, részben pedig a Magyar Honvédség publikus kulisszatitkaiba enged bepillantást a civil olvasóknak. Mindezek mentén pedig megjelenik a korral haladó vezetői szemlélet is, ahogyan a cím is sugallja, hogy vezetőként te légy a példa, és ne várj el többet, mint amit te magad is képes vagy megtenni.
Gyorstalpaló a Magyar Honvédség elmúlt évtizedeiből
A könyv Ruszin-Szendi Romulusz korai éveivel indít, aztán kicsit ugrál az időben és a témákban, de alapvetően fellelhető benne a linearitás is. A fő fókusz a célokon, a célokhoz való hozzáálláson, valamint a belső erkölcsi iránytűn van. Az új honvédelmi miniszter karrierjén keresztül pedig a Magyar Honvédség elmúlt évtizedeinek főbb mérföldkövei is körvonalazódnak, habár csak elég nagy vonalakban. Érzésem szerint a legtöbb szó az iraki és az afganisztáni kiküldetésről esik, és itt éreztem azt, hogy mintha komfortossá vált volna számára az írás vagy az interjú, mert innentől sejlik fel egyre több humoros részlet is. A humort (legyen az akár szarkasztikus vagy sötét) nagyon szeretem, ugyanakkor ebben a kontextusban itt éreztem azt is, hogy ott van az a nagyon emberi oldal is a katonaságban, hogy mennek és csinálják a dolgukat, de ezzel együtt a nap végén mégis csak emberek ők is.
Az emberi oldalt pedig maga Ruszin-Szendi Romulusz is kiemeli, hogy valahogyan ismét közelebb kellene hozni a Magyar Honvédséget a lakossághoz. Erre hoz pozitív példákat a migránsválság és a Covid-időszakból, amikor a katonák kiléptek a laktanyákból, és sok ember mindennapjainak részeivé váltak. Mindezek mellett viszont hiába van leírva, hogy a Honvédség nem politizál, a megítélésüket véleményem szerint mégis átitatja a politika.
A katonaság politikai oldala
Maga a könyv már-már lehetetlenül polkorrekten van megírva, amit részben megértek, részben viszont valamilyen szinten én mégis ebben a tényezőben (mármint a politikában) látom az emberközeliség egyik problémáját. A 2025-ös Könyvfesztivált a Bálnában rendezték meg, és az egy dolog, hogy a helyszín tökéletesen alkalmatlan volt egy ilyen rendezvény befogadására, de emellett ha jól emlékszem két kiállítás is volt, plusz tankok az épület előtt. Abban a légkörben bárkivel beszéltem, mindenki azt mondta, hogy kifejezetten ijesztő és rossz érzés ezeket látni. Én bementem a kiállításokra, mert ha már ott voltam, akkor nem akartam kihagyni, de élvezni még így sem tudtam… Ugyan ez a helyszín 2026 májusában szerintem teljesen más színezetet kapna, ha tippelnem kellene, akkor inkább kíváncsiságot váltana ki az emberekből.
Persze ez nem feltétlen magához a könyvhöz kapcsolódik, de közvetetten én például így élem meg ezeket. Ezelőtt elmenni egy állami rendezvényre meg sem fordult a fejemben, most pedig tök jó ötletet kaptam a könyvből, hogy jéé, augusztus 20-án ünnepi tisztavatás van, akkor arra szerintem elmegyek (ha lehet).
És ha már félig-meddig kapcsolódó gondolatok, akkor a hazafiasság és a szolgálat kérdésköre is megjelenik a könyvben azáltal, hogy változik a világ, és változnak a fiatalok. Sajnos olyan mélyre jutottunk a rendszerváltás előtt, hogy sokan például kokárdát sem szívesen viseltünk. És ez nyilván nem meglepő, amikor a koxos, poloskázó, nemtudomnemláttamok úgy hirdetik magukat, hogy ők a „nemzeti oldal”, és mindenki más hazaáruló. Hogy ha nem értesz egyet a tolvaj és gyermekbántalmazó hatalommal, akkor neked nem lehet magyar identitástudatod. Ami egy elnyomó, autoriter hatalom alatt gyakorlatilag szégyenné vált, külföldön pedig azonnali mentegetőzésbe fulladt, hogy magyar vagyok, de nem értek egyet ezzel az egésszel.
Összefoglalás
A Te légy a példa! számomra egy bevezető érdekesség volt a magyar katonaság világába, viszont úgy éreztem, hogy hiába van nagyon lebutítva és a laikusok számára is fogyaszthatóvá téve a könyv, így is rengeteg olyan dolog volt benne, amit nem értettem. Mint a könyvben szereplő politikus, aki jelezte, hogy Debrecennél tankokat visznek vonattal, a később elküldött képekből pedig kiderült, hogy nem tankok, hanem harcászati eszközök (jelentsen ez bármit is). Jó lett volna egy szószedet, hogy mi micsoda, vagy akár egy lista az ajánlott olvasmányokról, hogy ha bővebben is érdekel, akkor itt tudsz tovább kutakodni.
A modern és haladó szellemű vezető képe és példája pedig számomra kifejezetten üdvözlendő, azonban ahogyan a szerző is kéri a könyvben, a sorok között olvasva mégsem az jön le, hogy hozzá hasonló felettesekkel lenne tele a Honvédség. Ahogyan az ő karrierútja is inkább kivétel, mint mindenki előtt nyitva álló lehetőség. Utóbbi kapcsán viszont számomra kifejezetten örömteli volt annak a motívuma, hogy sokszor kommentált és megkérdőjelezett bizonyos döntéseket, és így is magasra tudott jutni, pedig laikusként azt hittem, hogy egy ennyire merev és hierarchikus rendszerben az egyetlen opció a parancs kérdés és gondolkodás nélküli teljesítése.
Amikor vezérkarfőnök lettem, kötelezővé tettem a közös futást. Jártam körbe az alakulatokat; már hajnalban lementem, hogy azzal indulhasson a reggel: “Sorakozó, futunk egyet!” Utána meghallgattam a jelentéseket és a szokásos dolgokat. A történethez az is hozzátartozik, hogy én amúgy utálok futni, egyáltalán nem szeretem, de ez ad olyan erőnlétet, amire a katonának szüksége van.
Kiknek ajánlom?
Bárkinek, aki hozzám hasonlóan érdeklődik a Magyar Honvédség iránt, valamint kíváncsi arra, hogy ki is az új honvédelmi miniszterünk. A könyv egy picit megamix, de pont emiatt érdemes elolvasni, mert a sztorikon keresztül szerintem elég jó alapot ad a semmit nem tudó laikus civileknek.
Még több könyves kontentért csekkold a többi közösségi média felületem is!
Ruszin-Szendi Romulusz altábornagy, a Magyar Honvédség egykori legfiatalabb parancsnoka, a Honvéd Vezérkar volt főnöke mögött példátlanul színes és fordulatos pályafutás áll. Katonai karrierjének három évtizede alatt a világ legdurvább konfliktuszónáiban szolgált, és aktív részese volt a magyar haderő szocialista néphadseregből modern, NATO-kompatibilis honvédséggé való átalakulásának. Novák András haditudósító, újságíró közreműködésével írt könyvében a kezdetektől, az edelényi gyerekkortól és az egri honvédkollégiumtól egészen a Honvéd Vezérkarig követhetjük végig életútját.
Ez idő alatt megszűnik a Varsói Szerződés, a magyar hadsereg a NATO tagja lesz, lezajlik a délszláv háború, majd a Magyar Honvédség alakulatainak Irakban és Afganisztánban kell helytállniuk Ruszin-Szendi parancsoksága alatt. A szerző betekintést nyújt a különleges műveleti egységek kiképzésének kulisszatitkaiba, az iraki és afganisztáni kiküldetés mindennapjaiba, illetve különféle élet-halál szituációkba. Beszámol a magyar határvédelem újraszervezéséről és az orosz-ukrán fronton szerzett tapasztalatairól, ahol a Magyar Honvédség parancsnokaként tett látogatást.
Ruszin-Szendi Romulusz személyes élményekkel és anekdotákkal teli könyve fontos olvasmány azoknak, akik nem csupán egy eseménydús katonai életpályára kíváncsiak, hanem hiteles forrásból szeretnék megismerni a magyar katonák szerepét az elmúlt évtizedek legnagyobb fegyveres konfliktusaiban.