Gépnarancs címmel jelent meg Anthony Burgess kisregénye eredetileg 1962-ben. A szöveg egyik jellegzetessége az oroszos szleng erőteljes használata, valamint a cselekményben az erőszak és a kegyetlenkedés gyakori előfordulása.
Gépnarancs
A Gépnarancs cselekménye a tizenöt éves Alexet követi, aki ifjú kora ellenére már dörzsölt bűnelkövetőnek számít, mindezt pedig jó adag erőszakkal fűszerezi meg. Ami viszont legelőször szembetűnik az olvasónak az orosz szleng – nevezetesen orosz szavak, vagy azok átalakított változatának használata, amely helyenként bizony fejtörést is okozhat. A nyelvezet kapcsán előnyben vannak azok, akik tanultak oroszul, azonban a szövegkörnyezetből is kikövetkeztethetőek a jelentések.
A történet elején a főhős tekintetében több ellentmondás is felmerül. Alex javítóintézetben volt, az erőszak számára szórakozás, ugyanakkor rajong a klasszikus zenéért, valamint feltehetőleg valamelyest a nyelvtanulásba is belevetette magát ahhoz, hogy a saját szlengjét megalkossa. Ezek az ellentétek, dilemmák pedig ahogy halad előre a történet, egyre erősebbek és mélyebbek lesznek.
A Gépnarancs első részében Alex jelleméről kap az olvasó átfogó ismereteket a sokszor gyomorforgatóan erőszakos cselekedetein keresztül. Ebben számomra benne volt a tinédzserkor (mert ne feledjük, a srác még mindig csak 15 éves) lázadása, a sikertől megrészegült karakter sérthetetlenség-érzése, továbbá valamiféle csordaszellem is, amelyben ő a főkolompos. Amikor valaki tényleg elhiszi, hogy az övé a világ, a körülötte lévő emberek pedig az alattvalói – akkor is, ha egyre erősebb jelek utalnak ennek az ellenkezőjére. Aztán Alexet letartóztatják. És sima börtön vagy javítóintézet helyett tényleg megjavítják.
A bűnözők jogai meddig terjednek? Avagy morális dilemmák hosszú sorát vonultatja fel Anthony Burgess
A Gépnarancs második részében Alex nem sima börtönbe kerül, hanem egy kísérleti javítóprogramba, amely nem feltétlen etikus eszközökkel igyekszik jó útra téríteni az ifjú banditát. Ez a rész bennem morális kérdések hosszú sorát vetette fel még úgy is, hogy alapvetően úgy gondolom, hogy ha valaki erőszakos és veszélyes a társadalomra nézve, akkor nem az ő jogai a prioritások, hanem a tisztességesen élő embereké.
Vajon helyes-e, hogy Alex nem kapott teljeskörű tájékoztatást, mielőtt beleegyezett, hogy részt vesz a programban? De ha már megjavult, akkor ez mennyire tekinthető igazi javulásnak annak tükrében, hogy sokkal inkább pavlovi reflexről van szó, semmint saját erkölcsi elvekről? Ugyanakkor ott van annak a kérdése is, hogy az egyén vagy a társadalom érdeke a fontosabb? Mert ha egy erőszakos egyént így vagy úgy, de át lehet nevelni, akkor ez felírható-e járulékos veszteségként az összes potenciális jövőbeni áldozat javára? Aztán van egy pénzügyi vetülete is a dolognak, mert ha a bűnözőket egy rövid kezelés után vissza lehet engedni a társadalomba, akkor nem kell hosszú éveken át közpénzből finanszírozni a börtönben tartásukat, ellátásukat.
Számomra viszont talán az egyik legnagyobb kérdés, hogy ha valaki szörnyűségeket követ el (szándékosan, sőt, a főhős esetében még élvezetből is), akkor vajon annak az embernek van-e joga választani? És itt a kulcsszó a szándékosság, mert szerencsétlen véletlenek vannak, azért ez nem fekete vagy fehér. De ha valaki az öröm kedvéért kegyetlenkedik? Én ebben a kérdésben túl radikális vagyok, így nem írom le a véleményem, de azt hiszem, hogy a Gépnarancs a fentiek tükrében remek vitaindító könyv lehet, akár könyvklubok számára is.
A tékozló fiú mégis jó útra tér?
A Gépnarancs harmadik része gyakorlatilag keretet ad a szövegnek, ugyanis Alex visszatér a kiindulóponthoz, azonban egy csavarral teszi ezt. Megszűnik a kezelés hatása, de mégis felsejlik valamiféle fejlődés, ugyanis ő maga, saját belső akaratból választja azt, hogy nemet mond az erőszakra és a korábbi életvitelére. Bennem ez ismét rengeteg kérdést ébresztett, például hogy nem inkább azt kellene előnyben részesíteni, hogy az egyén saját, belső erkölcsi iránytűje mutasson helyes irányba, és így szabad akaratából döntsön helyesen?
Végül, de nem utolsó sorban számomra ott volt ebben a könyvben a felelősség témaköre is. Alex valószínűleg a társadalom peremén él, továbbá mindössze 15 éves. Hogyan várhatjuk el azoktól, akik számára a morális szürke zóna jelenti a mindennapokat, hogy tudják, hogy mi a helyes? És ez mindettől függetlenül felmenti őket a súlyos tetteik következményei alól? Kinek a felelőssége széles körben változást kezdeményezni és támogatást nyújtani? A tinédzser fiú kapcsán, aki már nem kisgyerek, de még nem is felnőtt, mekkora felelőssége van a szülőknek?
Úgy érzem, hogy ez a könyv millió meg egy kérdést ébresztett bennem, aminek a zömére nem tudnék a saját véleményemnek megfelelően sem jó választ adni. Arra tudom a választ, hogy a főszereplő cselekedetei nem helyesek, de hogy mi lenne a megoldás, az valószínűleg a szakembereket is megizzasztaná. Ezért pedig a Gépnarancs amellett, hogy a maga nemében zseniális, mégis örülök, hogy csak elméleti síkon létezik.
Kiknek ajánlom?
Azoknak ajánlom, akik kedvelik azokat a történeteket, amik nem konkrét válaszokat adnak az olvasónak, hanem a cselekménye inkább gondolatébresztőként szolgál. A Gépnarancs szerintem abszolút ilyen, és nemcsak a morális dilemmák miatt, hanem már maga a különleges, vagy másoknak esetleg idegesítő orosz szlenggel teletűzdelt szövegalkotás miatt is. Maga az olvasás sem teljesen gördülékeny, ahogy a konkrét témán sem egykönnyen teszi túl magát az olvasó. De szerintem pont ez a szépsége Anthony Burgess írásának. Mindent összevetve azoknak ajánlanám, akik egy határokat feszegető, gondolatébresztő könyvet olvasnának.
Még több könyves kontentért csekkold a többi közösségi média felületem is!
A Gépnarancs 1962-ben látott napvilágot, s azóta mit sem veszített aktualitásából. Nemcsak mert cselekménye a pontosan meg nem határozott jövőben játszódik, hanem mert Burgess írói képzelete és nyelvteremtő zsenialitása a napi politikánál is, a múló irodalmi divatoknál is időtállóbb. Ezt az antiutópista történetet egy tizenéves bandavezér, a jókedvvel kegyetlenkedő, ugyanakkor igen éles elméjű és a klasszikus zene iránt rajongó Alex mondja el, a maga egyéni, orosz eredetű szavakkal megtűzdelt szlengjén. Az ő egyszerre taszító és vonzó személyiségén keresztül kapunk képet az alattvalóira gondolattalan, gépies konformitást kényszerítő Államról, amely a fiatalok számára életformává vált erőszak visszaszorítására az „agymosástól” sem riad vissza – holott ez az erőszak paradox módon már a méltóság megőrzésének egyetlen eszköze, amikor az állati ösztönöknek kell eluralkodniuk a tudaton, hogy az ember legalább az embertelenségben ember maradhasson.