A Nem akarok beleszólni-lányok első (mert remélem nem az egyetlen) könyve humoros, visítva röhögős, sokszor pedig a magyar társadalmi problémákat mindennapi helyzetekbe helyező társadalomkritika. Ami elsőre könnyűnek tűnik, ha kicsit megrágod magadban, akkor viszont hatalmasat üt. Szerintem nincs olyan olvasó, aki ne tuda kapcsolódni ehhez a könyvhöz – plusz előnyben a vidéken felnövők.

Töredelmesen bevallom így az elején, hogy mivel mostanában Instán nem igazán vagyok aktív, így őket sem igazán követem. Az a néhány videó, amit láttam tőlük viszont nagyon tetszett. Így tehát a felmerülő kérdésre, hogy aki még soha nem hallott róluk vajon elolvassa-e a könyvet, a válasz a határozott igen. Nem a szerzők személye a fontos, hanem a mondandójuk. De az azt hiszem sokaknak húsba vág majd.

Azt mondta, nehogy szoknyában menjek, mert az kettévágja az alakom, ruhát válasszak, az nem kövérít, abban öt kilóval kevesebbnek tűnök.

Nem akarok beleszólni

Ahogyan a fülszöveg is írja, három anyuka gondolt egyet, és tavaly októberben létrehozták a közös Instagram-oldalukat. Rövid videókat osztanak meg mindennapi helyzetekről, humorosan. Szerintem az a népszerűségük titka, hogy rengetegen tudnak/tudunk kapcsolódni a témákhoz. És a könyvnek is ez a nagyszerűsége.

Három nővér – Dorka, Nusi, Bori – vidékre utazik a szülőkhöz Bori esküvőjére. Az esküvőnek természetesen meg kell felelnie a falu hagyományainak, nem utolsó sorban pedig az anyjuk kívánságainak. Gyakorlatilag az első oldalakon olyan helyzetet teremtenek, amihez szintén lehet kapcsolódni, esküvő ide vagy oda. Én nagyon szeretem a szarkasztikus és ironikus humort (én is ezt űzöm, sokan mondjuk tény, hogy nem tudják értékelni, akkor jön a mentés, hogy bocs, szar a humorom), bár egy ponton lehetetlen nem röhögni. Részben. Mert ahogy megy előre a történet, egyre több társadalomkritika rajzolódik ki a történet kapcsán. Ha nagyon messziről nézzük, akkor tipikus mindennapok. Ha meg-megállunk, akkor esetleg a fejünkhöz is kaphatunk, hogy basszus.

Mostanában viszonylag sokat filozofálgattam azokon a dolgokon, amik a szüleink, nagyszüleink idejében normálisak voltak. A mi generációnkban viszont már egyáltalán nem az, véleményem szerint helyesen. No és a könyvben előkerül az LMBTQ+ kérdése is, hogy ma, Magyarországon mennyit rugózunk ezen a témán. Minek? Az ókori görögöknél és rómaiaknál is teljesen természetes volt, nem utolsó sorban mindenki azt csinál, amit akar, amíg nem árt a másiknak. Két ember szerelme pedig hol lenne ártalmas? Nem akarok beleszólni, de…és itt is imádtam a címet.

Gondolom, majd úgyis kiderül, hogy azért lettem leszbi, mert otthon nem kaptam elég odafigyelést, de én ezt már sokszor lefuttattam magamban, és nincs olyan forgatókönyv, amiben ne a lányokhoz vonzódnék. Hogy? Maga se gondolja így? Ennek szívből örülök. Kár lenne ezen izmozni.

A tradícionális értékek szemben a flancos pesti rongyrázással

Szerintem a tradicionális értékek a szüleink, nagyszüleink idejében azok voltak, hogy a lány hozzámegy az első fiúhoz, lehetőleg 20 éves koráig. Aztán születik néhány gyermekük, a szülők pedig egy életen át együtt maradnak. Még akkor is, ha gyűlölik egymást. Mert ha elválnának, vajon mit mondana a szomszéd, mit gondolna a falu? A nő lehet, hogy egy házisárkány, aki a kákán is a csomót keresi. A férfi meg elvedeli az összes pénzüket, lehet hogy a pofonok is repkednek a négy fal között. De kívülről minden tökéletes. Csak a látszat legyen csillámporos, minden más már mindegy. Persze ez egy iszonyatosan erős általánosítás, de sokszor láttam már.

Ismerős? Na, ennek a vázlatnak a rétegeit mutatja meg a Nem akarok beleszólni könyv több szereplőn és családon keresztül. Hogy a férfinak könyörögni kell másfél évig két polc felfúrása miatt, amikor pedig a nő megcsinálja, akkor a nő a semmirekellő. A gyerekeket tekintve csak a fiú a gyerek, a lány az amolyan félresikerült valami. Ehhez hozzátenném, hogy a magyar nyelv is zseniális, ha azt mondjuk ember, akkor általában férfira gondolunk, nem? Vagy akár ha a Kis Józsefné asszonynevet nézem, akkor a nő tökéletesen meg lett fosztva a saját identitásától, ugye? És ha már fiúk és férfiak, akkor ők erősek, nekik mindent szabad, míg a lányok osztályrésze leginkább csak a tűrés. (Ugyan a könyv nem foglalkozik ezzel, csak az én gondolatmenetem, de ennek kapcsán érdekes megnézni a szexuális zaklatás témakörét is. Miért ment oda? Miért úgy öltözött? Holott a kérdés inkább az, hogy a férfi miért nem bírt magával.)

A szülők görgetik a sok év alatt felgyűlt keserűséget, amit a gyermekeknek adnak tovább. Nusi egy újság főszerkesztője, de hát nem kétkezi fizikai munlát végez, szóval hiába az egyik legbefolyásosabb szereplője a divatszakmának, az nem munka, amit ő végez. Mindemellé még leszbikus is.

West Life, emlékszel rájuk egyáltalán? Az a szegény ember Backstreet Boysja.

LMBTQ+ mozgalom falun

Vidéki (amúgy utálom ezt a szót, de milyen más alternatíva van erre?) olvasóknak szerintem abszolút érthető lehet az a része a könyvnek, hogy Pest egy érthetetlen fogalom. Makón jártam gimibe, ott Szeged volt A minden, Szegeden éltem, ott pedig Pest volt mindennek az alfája és ómegája. Igen, még a 2010-es években is úgy néznek rád ha pesti vagy, mintha valamilyen furcsa bolygóról jöttél volna. Csak azért írom, mert a pestieknek talán kevésbé megfogható dolog, még akkor is, ha átlagosan (maximum) 2-300 km-re van “vidéktől”.

Ez, meg a fent már említett falusi, vagy felmenőnk korabeli tradícionális értékek, ráadásul minderre még Nusi leszbikussága egy olyan dolog, ami minden biztosítékot kiver. Nem fog férjhez menni. Nem fog gyereket szülni. A szerelme, Laura pedig maximum a haverja vagy a kolléganőjeként kerül bemutatásra. Na és kinek ne derengene, hogy a családi ebédek elengedhetetlen kérdése, a na és mondd csak, udvarlód van már? Udvarló pedig csak egy szép szál legény lehet. Az azonos neműek kapcsolata az már értelmezhetetlen.

Utánanéztem, és meg kell hogy mondjam, egy vagyon, de hál’ istennek apátok keze messzire elér, ezért ha minden jól megy, akkor teljes inkognítóban és minimális perköltséggel el tudjuk intézni, hogy szinte ingyen meglegyen neked ez a nemváltoztató műtét.
– Szerintetek most miről beszél? Laura, ne röhögj! Anya, én nem transznemű vagyok, hanem simán csak leszbikus.
– Nem értem. Az nem úgy van, hogy a szegények leszbikusok lesznek, a gazdagok pedig férfiak?
– Jézusom, nem! Habár ezt a feliratot egy pólón simán el tudnám képzelni.

Élni és élni hagyni

Ebben a témakörben azt is fontosnak éreztem, hogy a jelen politikai helyzetnek is odarúg a szöveg. Hogy hivatalosan se nem szerethetik egymást, se nem fogadhatnak örökbe. Szintén csak a személyes gondolatom, de mondja már meg valaki, hogy mitől jobb az a család, ahol apuka minden nap félholtra issza magát, miután hazatámolyog a kocsmából a családot félholtra veri. Anyuka fél hogy mit mondanak mások, meg hogy apuka amúgy józanon elviselhető. úgyhogy nem lép. Mert két szerető apuka vagy anyuka, az deviáns, még akkor is, ha a gyereknek vagy gyerekeknek mindent megadnak. Verbális és fizikai bántalmazás nélkül nőhetnek fel, ahol az otthon a biztonságot jelenti, és nem azt a helyet, ahova nem akarsz hazamenni. Ahol felszabadult, ne adj’ isten önmagad lehetsz. És főleg nem kell rettegned, vagy folyamatosan készenlétben állnod gyereként. Szóval mondja már meg valaki, hogy mitől jobb az első verzió a másodiknál. Mert férfi és nő a két szülő?

Visszakanyarodva azokra a tradícionális értékekre, a Nem akarok beleszólni csodálatosan megmutatja, hogy miért nem működik az, ami eddig évtizedekig működött. Vagyis, akkor sem működött, csak véleményem szerint az embereknek nem volt bátorsága, lehetősége változtatni. Most meg ebben a fene nagy libealizmusban lehetünk leszbikusok, elválhatunk a nárcisztikus férjurunktól, sőt, még párterápiára is elmehetünk, ha amúgy mentető a dolog. Aztán mondjuk kapjuk a feminista jelzőt, csak mert a nő is legalább annyira ember, mint a férfi.

Egyszer egy barátom mondta, hogy felmondani mindig jó érzés, hát igaza volt. Mondjuk, a maga esetében milyen hülyén venné ki magát, ha most felpattanna, és kiviharzana az ajtón. De legalább elmondhatnám magamról, hogy egy pszichológust már elfogyasztottam, bár ahhoz ennél, gondolom, több kell, úgyhogy folytatom is.

Konklúzió

Elég rövidke ez a könyv, de rengeteg gondolatot ébresztett bennem – ez szerintem a bejegyzés hosszából is látszik. Azt pedig nem bánom, hogy nem klasszikus könyvkritika született a Nem akarok beleszólni könyvből, mert fontosnak tartom azokat a köteteket, ahol ennyi más dolog is a fejemben jár olvasás után.

A könyv pedig szerintem nem csak a problémák vázolása miatt remek, hanem azért is, mert kínál megoldást. Itt főleg a szülőkkel kapcsolatosan. Vagy akár a nővérek életével kapcsolatban is, akik a történet végére rájönnek, hogy merre érdemes elindulni. Vagy egyáltalán mik azok a dolgok, amiket érdemes helyrehozni, és mik azok, amiket egyszerűen el kell engedni. Ezt pedig végtelen humorral tálalja, én is többször visítva röhögtem olvasás közben. A bejegyzésben lévő idézetek a kedvenceim. Igen, a kedvenc vicces részeket is ülön jelölgettem.

Persze mind a könyv, mind a bejegyzés tartalmaz durva általánosításokat néhány helyzetre, de a probléma, amire fel akarja hívni a figyelmet talán így sokkal szembeötlőbb. Mi vagyunk az a generáció, akinek lehetősége van változtatni. És mi vagyunk az a generáció, akinek lehetősége van más tapasztalatot átadni a saját gyerekeinknek. Legyenek akár még meg sem születettek, kicsik, vagy már felnőttek.

Kiknek ajánlom?

Mindenkinek. Tényleg.

Bányainé Nagy Judit & Fancsikai Eszter & Tapasztó Orsi: Nem akarok beleszólni

Hogy milyen egy igazi falusi lakodalom? Hát olyan, amilyen. A kis Bori is férjhez megy végre: nagy az öröm a családban – vagy legalábbis az örömanyának és az örömapának örülnie illik. A lányoknak pedig úgy kell viselkedniük, ahogy azt anyuka elvárja – nehogy már megszólják őket. Ott van a kicsit (vagy inkább nagyon) elcsigázott Dorka a három gyerekkel, és ott van Nusi is – a barátnőjével…

A három nővér végre együtt! Szeretik egymást? Szeretik az anyjukat, apjukat, a párjukat, a családjukat, a falujukat, melyből kiröppentek, és szeretik az új életüket? Naná, hogy szeretik, a család meg különben is arra való, nem? Onnan kapjuk leginkább a támogatást, megértést, vigaszt, igaz?

Persze tudják a lányok is (mi is): ez nem annyira egyszerű. És hogy az élet hajlamos rá, hogy mindent összekuszáljon. Olyannyira, hogy néha a legszívesebben menekülnénk belőle. De ilyenkor összeszedjük magunkat, és azt mondjuk: “Innen szép nyerni.”

Bányainé Nagy Judit, Fancsikai Eszter és Tapasztó Orsi – három anyuka, akik 2020 októberében létrehozták a @nemakarokbeleszolni Instagram-oldalt. Ez a közös pont az életükben. Meg a humor és az anyaság, merthogy szerintük az utóbbit az előbbivel érdemes művelni, ahogy mindent az életben. Fontosnak tartják figyelmeztetni a gyanútlan érdeklődőt, hogy ez nem egy “Szépirodalmi Mű”, mivel ők ugyanannyira nem írók, amennyire nem színésznők.

Viszont elindult bennük egy történet három nagyon különböző élethelyzetben lévő nővérről, melyet a kiadó érdemesnek talált megjelentetni, és még “regénynek” is nevezi – a lányok pedig elmondhatatlanul boldogok, és jó szórakozást kívánnak ehhez a könyvhöz.