Egyedül címmel jelent meg Daniel Schreiber német újságíró könyve az egyedüllétről és a magányról. A szerző személyes tapasztalatokon és filozófiai gondolatmeneteken keresztül próbál valamiféle igazolást találni arra, hogy miért nincs gond egy párkapcsolat nélküli élettel.
Egyedül
Kifejezetten érdekelt a téma, azt szoktam mondani, hogy egyedül vagyok, mint a kisujjam, ennek minden pozitívumával és negatívumával. A se kutyám, se macskám mondás szerencsére azért nem helytálló, mert van két macskám, és szerintem ők azok, akik miatt viszonylag jól kezelem a helyzetet. Daniel Schreiberrel ellentétben nekem nincs családom, és a barátok száma is elég szűk, de gondoltam hátha tud a szerző olyat mondani, amivel tudok azonosulni. Nos, a könyvben voltak tényleg jó gondolatok, de alapvetően óriási csalódás volt.
Az Egyedül című könyv fő fókusza az az egyedüllét, amikor az ember felnőttként nem él párkapcsolatban, így tehát nincs meg a valakihez, vagy valakikhez (partner és potenciális gyerekek) tartozás érzése. A szerző ezt azzal próbálja „orvosolni”, hogy a barátaira támaszkodik, akik viszont párkapcsolatban élnek, gyerek is van, tehát teljesen másfajta ritmusban zajlik az életük. Ezzel önmagában nem is lenne gond, csakhogy a könyv jó része a 2020-as év és a pandémia idején született, amikor minden addig ismert szabály megszűnt vagy átalakult.
Itt pedig számomra rögtön nagyon erősen kiütközött az, hogy Schreiber tulajdonképpen még nagyon nincs megbékélve ezzel az egyedüllét-magány történettel. Nem mindig tudtam eldönteni, hogy csak az olvasónak, vagy önmagának is próbálja az írásban bizonygatni, hogy tök normális, hogy szarul érzi magát az egyedülléttől (=magány), miközben a barátai és a rokonai felé mentegetésbe burkolt vádaskodásként hatott, hogy a saját családjuk, partnerük előrébb áll a prioritási listán, mint a szerző.
Magányosan
Sejtem, hogy nagyon keményen ítélem meg ezt a könyvet és az íróját, de azt hiszem ha valamiben, hát ebben magasan kvalifikált szakértő vagyok. Mármint az egyedüllétben. Daniel Schreiber úgy gondolom, hogy olyan embereknek írta ezt az esszét, akik mostanában kezdtek rájönni arra, hogy a rózsaszín köd és az álomélet nem mindenkinek jön össze. Akik valamiféle felmentést keresnek, hogy nem ők csinálnak valamit rosszul, hanem egyszerűen néha így alakul. Olyan embereknek szól ez a könyv, akik virtuális buksisimit várnak, hogy igen, a fájdalom és a magány és a rossz érzés teljesen valid érzelmek, hogy ez teljesen normális, és hogy abszolút nincs veled gond. Amivel egyetértek, részben viszont olyan érzésem volt, hogy maga a szerző nem feltétlen ugrotta (még) meg azt, amiről ír. Kicsit olyan érzésem volt, mint az első rendszerváltás utáni orosztanárok, akiket gyorstalpaló tréningekkel képeztek át angol-némettanárokká, és csak egy-két leckével a diákok előtt jártak a tanulásban.
És hogy miért borított ki ez az írás? Azért, mert olyan volt olvasni, mintha a leszakadt karú emberre rátennél egy micimackós ragtapaszt, ami három másodpercig segít, és amúgy nagyon cuki is! De az a helyzet, hogy egy ilyen történetben én azt vártam volna, hogy a szerző valamiféle megoldást kínál, és nem egy helyben totyog, mint egy tehetetlen kisgyerek. Az egyedüllét és a magány kisvasútján valóban ott van az a szakasz, amiről az Egyedül szól, de utána ott van az a szakasz is, amihez rengeteg fájdalom, magány, csalódás, és potenciálisan sokéves belső munka vezet el, amikor felismered, hogy csak és kizárólag magadra számíthatsz az életben. Hogy a világon senki életében nem te vagy a legfontosabb, de lehet, hogy a második, harmadik, vagy negyedik helyre sem fértél fel. Hogy sem a vér, sem a hosszú évek nem számítanak, mert az emberek jönnek-mennek – jobb esetben csak mennek, rosszabb esetben még át is vernek. Hogy ez nem arról szól, hogy te nem vagy szerethető, hanem arról szól, hogy nem találtad meg azt vagy azokat az embereket, akikre tényleg lehet számítani, akiknek tényleg fontos vagy. Annak a lehetősége, hogy talán sosem fogod megtalálni ezeket az embereket, és azzal is kell valamit kezdeni, hogy ezt dobta a gép, amivel vagy megbékélsz, vagy folyamatos vágyódásban élsz. Az a felismerés, hogy jobb egyedül és nyugalomban, mint rossz társaságban, vagy adott esetben egy bántalmazó párkapcsolatban. Hogy az emberi kapcsolatokat nem lehet erőltetni vagy „megoldani”, mint egy befizetendő számlát, vagy egy elvégzendő feladatot.
Úgy gondolom, hogy főleg annak a fényében, hogy hiába vagyunk krónikusan online-ak, mégis az elmagányosodás társadalmában élünk, a szerzőnek óriási felelőssége lett volna abban, hogy ne csak nyekeregjen, hogy neki mennyire rossz, hanem várjon addig, amíg legalább valami érdemi reményt tud kínálni az olvasónak. Mert valóban, amikor az ember realizálja, hogy egyedül van, mint a kisujja, az letaglózóan pocsék érzés, de innen van tovább, ha az ember nem süllyed bele az önsajnáltatás pocsolyájába.
Kiknek ajánlom?
Szerintem az Egyedül inkább azoknak szól, akik vagy mostanában kezdenek rájönni, hogy egyedül vannak, és a magány érzése letaglózó számukra, vagy már felismerték ezt a helyzetet, de nem tudnak vele mit kezdeni. Ebben a szakaszban szerintem kifejezetten fontos és támogató lehet Daniel Schreiber esszéje, mert tényleg vannak benne nagyon jó gondolatok, viszont a vége számomra nyitott abból a szempontból, hogy oké, felismertük, hogy az egyedüllét miről szól, de hogyan tovább? Abból a szempontból viszont mégis nagyon fontosnak tartom ezt az írást, hogy egy olyan problémára hívja fel a figyelmet, amivel valószínűleg nagyon sokan küzdenek, de individuálisan mégis hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy nemcsak szociálisan vagyunk egyedül, hanem ebben a helyzetben is, pedig nem így van.
Még több könyves kontentért csekkold a többi közösségi média felületem is!
Lehet-e boldogan élni egyedül? És miért tekintünk az egyedüllétre gyakran szégyenletes kudarcként egy olyan világban, amely az individualizmust hirdeti? Amikor egyre többen élnek egyedül, különös erővel vetődik fel a magány, a szabadság és a közösség jelentősége.
Daniel Schreiber személyes tapasztalatokra, valamint filozófiai és szociológiai gondolatokra építve vizsgálja az egyedüllét és a közösség iránti vágy közötti feszültséget. Könyve érzékenyen és tisztán beszél magányról, szabadságról, barátságról és szeretetről – arról, hogyan találhatunk értelmet és kapcsolódást egy válságokkal teli világban. A személyes esszé műfajával kísérletező szerző miközben legmélyebb félelmeinkkel szembesít, olyan tabukat dönt le, amik még mindig szerves részei a modern társadalmi normáknak.
Egy mélyen emberi, elgondolkodtató könyv arról, hogyan szeretnénk élni.