A pokol kapujában címmel jelent meg Blake Crouch Wayward Pines-trilógiájának második része magyarul. A folytatásban nemcsak, hogy lehull a lepel a nagy titokról, de úgy tűnik, hogy sokkal több ember érzi, hogy valami nagyon bűzlik, mint ahányan mutatják.
Minden édeni kisváros mélyén lappang valami gusztustalan titok. Nincs édes pihenés rémálom nélkül.
A pokol kapujában
Az első rész végén fény derült az idilli kisváros, Wayward Pines titkára, azonban a folytatásban, A pokol kapujában ezzel a konfliktussal kell valamit kezdenie mind Ethan Burke-nek, mind azoknak, akik rajta kívül is tudtak róla. Burke nem az a nyugodtan megülök a fenekemen kaliberű fickó, így hiába a kisfőnöki szerep, nem tud, és nem is akar belenyugodni a helyzetbe. Amellett, hogy Blake Crouch ismét egy hihetetlenül izgalmas történettel rukkolt elő, számomra kifejezetten érdekes volt a sztori mögött megbújó filozófiai vonal is.
A pokol kapujában szintén horror-thriller egy jó adag sci-fivel nyakon öntve, de emellett olyan érzésem volt olvasás közben, mintha kimondatlanul is, de az emberi lét és viselkedés legmélyebb bugyraiba tettünk volna egy utazást. A könyvet olvasva ha nem is mindent, de nagyon sokat megtudhatunk a Wayward Pines-projektről és Pilcherről, amit az átlagos városlakók még csak nem is sejthetnek. A legtöbbjük látszólagos beletörődéssel éli az életét, néhányan kapiskálják a valóságot, és van Ethan Burke, aki soha nem fér a bőrébe.
Olvasás közben azon gondolkodtam, hogy mennyire szépen kirajzolódik a történetből, hogy mi emberek mennyire különfélék vagyunk. Nekem például lételemem az információ, a tudás, viszont vannak olyanok, akiknek a tudatlanság a béke és a boldogság. Wayward Pines az utóbbiaknak kedvez – vagy legalábbis kedvezett Burke felbukkanásáig. Pilcher egy ponton bevallja, hogy amikor mindent elmondtak az előző garnitúra városlakónak, akkor sokan nem bírtak megküzdeni ezzel az egésszel mentálisan, így ezért van a tettetés, a megfigyelés, és a börtönre emlékeztető szabályok. Ez viszont annak fényében különösen aggasztó, hogy szinte senki sem önként jelentkezett kísérleti nyúlnak…
Mindenkinek sokkal könnyebb egyszerűen elmerülni a maga egyszemélyes álomvilágában.
A Wayward Pines-projekt morális dilemmája
Mindezek mellett viszont sokszor felmerült bennem a kérdés, hogy vajon ha az emberek tudnák, hogy ők az általuk ismert civilizáció utolsó képviselői, talán nem lenne mégis könnyebb nekik? Vagy ha egy kicsit mélyebbre ásunk, akkor nem lenne joguk tudni, hogy mi az igazság? Bár talán kár jogokat emlegetni egy olyan helyen, ahol videóra rögzítik minden egyes mozdulatukat, a legbensőségesebb gondolataikat pedig még a házastársukkal sem oszthatják meg, mert a mikrofonok is mindent vesznek.
Ethan egy ponton azzal próbál érvelni, hogy végülis nem kell számlákat fizetni, és a munkájában sem kell megerőltetnie magát, szóval valamilyen szinten mégis jól jártak. Olvasás közben szinte folyamatosan azon gondolkodtam, hogy én vajon hogyan reagálnék egy ilyen szituációban. Vajon a mostani életünkben tényleg szabadok vagyunk, vagy ennek csak az illúzióját akarjuk görcsösen elhinni? Vagy tegyük fel, hogy kipróbáljuk Wayward Pines-t, ahol erősen limitált a könyvek száma, nincs internet és okoskütyük, vajon mennyi idő után golyóznánk be az unalomtól, ahol őszintén beszélgetni sem szabad?
Nem egyszerű kérdések ezek, és pontosan emiatt igazából talán lehetetlen is megmondani, hogy ki a jó, és ki a rossz ebben a történetben. Mindezek mellett Blake Crouch úgy csavarja a történetét, hogy folyamatosan újabb és újabb információ kerül elő, ami minden alkalommal teljesen átrendezi az olvasó meggyőződését.
Ezek a dilemmák viszont ne riasszanak el senkit, A pokol kapujában abszolút jól működik egy sima, fordulatos és pörgős olvasmányként is. Cirka tíz éve nem emlékszem, hogy ennyit agyaltam ezen, csak hát azóta lett pár ősz hajszálam, és teljesen máshogy látom a világot, másként közelítek meg egy-egy kérdést, másképp hat rám egy-egy olvasmány.
– És mi a helyzet az igazsággal? – érdeklődött Ethan.
– Bizonyos körülmények között a biztonság és az igazság egymásnak esküdt ellenségei. Azt hittem, egy szövetségi ügynöknek van némi fogalma erről.
Kiknek ajánlom?
Mivel A pokol kapujában a Wayward Pines-trilógia második része, így csak azoknak ajánlom, akik olvasták az első részt, mert a történet szorosan összefügg. Egyébként pedig ha szereted az amerikai kisvárosok világát, ahol azért be lehet lesni a nem is annyira makulátlan felszín alá, akkor mindenképpen ajánlom a Wayward Pines-t. A horror, thriller, és a sci-fi műfajok elemei keverednek a regényben, azonban Blake Crouch inkább a sztorira helyezi a hangsúlyt, mintsem a hogyanra, így ha ez nem zavar, akkor jó szívvel ajánlom. És akkor is ajánlom, ha egy pörgős és izgalmas olvasmányt keresel!
Még több könyves kontentért csekkold a többi közösségi média felületem is!
Isten hozott Wayward Pinesban!
A festői hegyek közt található, idilli kisváros egy modern Éden… leszámítva az elektromos drótkerítést, a mindent állandóan szemmel tartó mesterlövészeket és a mindenkit megfigyelő kamerákat.
A lakosok közül senki nem tudja, hogyan került ide. Csak azt tudják, hogy mit dolgozzanak, hogyan éljenek és kivel házasodjanak. Néhányan úgy hiszik, már régen meghaltak. Mások szerint egy félresikerült kísérletben ragadtak. Titkon mind a távozásról álmodnak, de aki megpróbálja, azt szörnyű meglepetés éri.
Ethan Burke látta a kerítésen túli világot. Ő a seriff, egyike azon embereknek, akik ismerik az igazságot a városról és a kerítés túloldalán leselkedő borzalmakról.
Blake Crouch Wayward Pines-trilógiája mára igazi modern klasszikus a thriller- és horrorkedvelők körében. A történetből több évados sorozat készült többek közt M. Night Shyamalan és Antal Nimród rendezésében. Az olvasó újraszerkesztett kiadásban tartja kezében a könyvet.