Oblomov címmel jelent meg Ivan Alekszandrovics Goncsarov regénye eredetileg 1859-ben. A történet nemcsak az orosz klasszikus irodalom szempontjából fontos, hanem azért is, mert az oblomovizmus ezáltal vált világirodalmi fogalommá.
Oblomov
Goncsarov regényének főszereplője Ilja Iljics Oblomov, egy régi vágású orosz földesúr, aki egész nap a háziköntösében henyél a kanapén. Semmihez nincs kedve, semmihez nincs energiája, gyakorlatilag az egész életébe belefáradt. Pedig a középkorú férfi a mozgásszegény életmódjából adódóan egy kis súlyfelesleget leszámítva teljesen egészséges, és az egyetlen feladata az lenne, hogy évente néhány alkalommal ránézzen a birtokaira, hogy biztosan minden rendben megy-e. Ehhez képest nemhogy ő nem csinál semmit, de még a szolgáknak sem engedi, hogy feltakarítsanak.
Oblomov karaktere kapcsán már az első fejezetben is Pató Pál úr jutott eszembe – Petőfi Sándor 12 évvel Goncsarov előtt, 1847-ben írta meg a költeményét, bár alapvetően ennél is közelebb esik a két mű egymáshoz, ugyanis Goncsarov 1849-ben jelentette meg az Oblomov álmát, amiből aztán kinőtte magát a regény. Plágiumról azonban nagy valószínűséggel nem beszélhetünk: Petőfi versének alanya valós személy volt, aki Esztergom vármegye alszolgabírójaként tevékenykedett, és 1848-ban Szőgyén község nemzetőrségét szervezte meg; Goncsarov pedig Oblomov karakterén keresztül igyekezett megörökíteni a letűnőfélben lévő, csendes, vidéki nemesi uradalmi világ aranykorát Oroszországban.
Egy elvesztegetett élet
Az Oblomovban jelöltem eddig a legtöbb gondolatot magamnak, amin én is meglepődtem. Alapvetően én is inkább otthonülőnek definiálom magam, de Ilja Iljicshez képest mégis egy szociális pillangó vagyok. Ettől függetlenül mégis mélyen meg tudtam érteni Oblomov azon igényét, hogy hagyják őt békén és nyugalomban, és hogy igazából semmivel sem telnek a napjai. Így visszagondolva főleg az első részre, szerintem a legtöbb mai ember képtelen lenne megérteni a főhőst, már csak azért is, mert amikor szóba kerül, és azt mondom, hogy imádom a home office-t, mert nem kell feleslegesen emberek között lennem, akkor úgy néznek rám az esetek 99%-ában, mintha ufó lennék. Nyilván van különbség úgy találkozni emberekkel, hogy szeretnél vagy hogy muszáj, és alapvetően nem mindenkinek van szüksége ugyanannyi szociális interakcióra, de Oblomov élete mégis kirívó ebből a szempontból.
Oblomov élete az akkori és a mai sztenderdekhez képest is szélsőséges, és erre a barátja, Stloz karaktere világít rá igazán a regényben. Míg Oblomov a stagnálás, a letargia, a magány és az elhízás jegyeit hordozza, addig Stolz a folytonos mozgást, a sikert, az élénk társasági életet és a sportos megjelenést ábrázolja. Stolz próbálja kirángatni a barátját a letargiából, ideiglenesen sikerrel is jár, de végül mégsem lesz happy end a főszereplő sorsa. A történetben megjelenik a szerelem is Olga személyében, aki némiképpen Stolz küldetését próbálná beteljesíteni Ilja Iljics életében.
Önzés és a felelősségvállalás hiánya
Goncsarov regényéről nagyon hosszan lehetne írni, mert rengeteg rétege van, de szerintem az Oblomov egyik legfontosabb üzenete az, hogy legyen az emberben legalább csak egy kicsi bátorság és akaraterő, főleg akkor, ha többen is támogatják őt. Vagy talán pont ez volt a probléma, hogy Ilja Iljicsnek minden az ölébe hullott, soha semmiért nem kellett megdolgoznia és megküzdenie, és pont ebbe kényelmesedett bele. Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy azok az emberek, akik saját magukra vannak utalva, sokkal jobban küzdenek, mint azok, akik belekényelmesednek abba, hogy ha valami nem jön össze, akkor majd anyám/apám/akárkim megoldja helyettem.
Mindezek mellett pedig ott van a felelősségvállalás kérdése is: attól, hogy valakinek soha életében nem kellett keresztbe tennie két szalmaszálat sem, azért van az a pont, ahol ez inkább intelligencia kérdése, hogy felfogja, vannak emberek, akik tőle függnek, és ha magáért nem tesz meg semmit, legalább a többiekért tegye meg. Főleg akkor, ha földesúr, főleg akkor, ha alkalmazottai vannak.
Mindent összevetve nagyon szerettem olvasni az Oblomovot. Az eleje kifejezetten érdekes volt, aztán a második és a harmadik rész nagyon szép kontrasztot adott az első és a negyedik résznek. A vége iszonyú szomorú, de van az a mondás, hogy segíteni csak annak lehet, aki akarja, de legfőképpen hagyja.
Kiknek ajánlom?
Alapvetően bárkinek ajánlom, akinek felkeltette az érdeklődését az ajánlóm. Talán csak annyit tennék még hozzá, hogy főleg a vége felé, sokszor idegesített a tehetetlenség és a teszetoszaság. Mondom ezt úgy, hogy végigolvasva a regényt abszolút értelmet nyert a szerkezete, valamint a karakterek személyiségeinek túlzásai is. Ha a nagyobb képet nézem, akkor viszont Goncsarov írása remekül megrajzolja azoknak az embereknek az életét, akiket például Gogol gyakran kifigurázott.
Még több könyves kontentért csekkold a többi közösségi média felületem is!
Goncsarov jellem-regénye, az Oblomov, e század elején hódította meg a világot. Az „oblomovizmus” fogalma akkoriban nemcsak a tunya, nembánom, akaratgyönge embert, hanem szinte az egész orosz népet jelentette, népi alapvonássá mélyült. Most, mialatt hosszan és meghitten elbeszélgettem Ilyics Illéssel, – az oroszok mindig szerették az ilyen meghitt beszélgetéseket –, nem birtam szabadulni a gondolattól: hová lett az a világ, amelyben ő élt, mi lett azokból, akiket Európa ővele azonosított?… Hamu és pernye. Az oblomovizmusból semmi sem maradt meg, csak maga Oblomov. Ő ma is ott heverészik kopott házikabátban bicegő díványán, lomhán tűrve, hogy elhömpölyögjön fölötte idő és Történelem. Oblomov túlélte önmagát és alkotóját, túlélte korát, túl a cári Oroszországot. Őt már nem semmisítheti meg semmi, mert a remekmű örökérvényű bizonyság és vallomástétel; megdöbbent, ösztönöz, felvilágosít, rejtett összefüggésekre és törvényszerűségekre mutat rá akkor is, ha az a társadalom, amelyből kisarjadt és amelyre vonatkozik, már rég a múlté. Ez Oblomov tanulsága. Ezért szólaltatjuk meg most hosszú évek után ismét magyarul.