Site icon Tekla blogol: életmód- és könyves blog

Emily Brontë: Üvöltő ​szelek

Emily Brontë: Üvöltő ​szelek

Üvöltő ​szelek címmel jelent meg Emily Brontë egyetlen regénye eredetileg 1847-ben. Előrebocsátom, szerintem az Üvöltő ​szelek egyáltalán nem romantikus regény, hanem sokkal inkább a bosszúról, az agresszióról, gonoszságról és az emberi sértettségről szól.

⇢ a regény szerepel az 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz listán is.

Üvöltő ​szelek

2026-ban reneszánszát éli az Üvöltő ​szelek a friss filmadaptáció kapcsán (amit én nem láttam, nem is tervezem megnézni). A könyv viszont felkeltette az érdeklődésem, szerintem ezek a klasszikusokból készült filmek és sorozatok erre jók elsősorban, hogy olyan könyveket tegyenek ismét „trendivé”, amelyek adott esetben évszázadok óta ismertek, de aktuálisan kapnak egy extra löketet. Bevallom, gyakorlatilag semmit nem tudtam a történetről, és ennek utólag kifejezetten örülök, mert hogy a fenébe lehet az Üvöltő ​szeleket romantikus- vagy szerelmes regénynek nevezni?!

Számomra az Üvöltő ​szelek elsősorban családregény, hiszen egy tágan vett család, vagy más szóval kis közösség életét mutatja be több generáción keresztül. Másodsorban pedig az emberi létezés sötét éjszakájának krónikája abúzússal, agresszióval, manipulációval, sértettséggel, bosszúval, valamint számomra egy nagy kérdéssel, hogy a gonoszság veleszületett vagy tanult dolog.

Egy bántalmazó környezet jellemformálása

A regény egyik központi karaktere Heathcliff, akit a történet jelene előtt harminc évvel a Szelesdombon élő Earnshaw-ék befogadnak. A családfő a kedvenceként kezeli, ezzel a saját gyermekeit, Hindley-t és Catherine-t háttérbe szorítja. Itt azért megjegyezném, hogy szerintem a probléma egyik gyökere innen eredeztethető. Noha manapság sem sokat beszélünk róla, de akinek nem volt ebben része, szerintem fogalma sincs, hogy milyen mély és fájdalmas sebet tud hasítani az emberbe az, amikor nemcsak a testvért favorizálja a szülő, de ezt ráadásul nyíltan és büszkén is teszi. Ehhez tegyük még hozzá azt is, hogy ebben az esetben Heathcliff nem is testvér volt.

Számomra feltűnő volt, hogy az agresszió és egymás nyílt verbális és fizikai bántalmazása nemcsak hogy jelen van már a regény legelejétől fogva, hanem valamiféle természetes létállapotként élnek ebben a karakterek. Mintha vademberek rohangálnának Szelesdombon és Thrushcross Grange-en. Ez alapján pedig vajon mennyire meglepő, hogy gyakorlatilag nincs ebben a könyvben egyetlen szerethető karakter sem?

Romantika helyett megszállottság

Az Üvöltő ​szelek évszázados félrement marketingjének, jelesül, hogy „romantikus regény”, ebben a bántalmazó környezetben születik meg az alapja, amikor Catherine és Heathcliff egymásba szeret. De ez vajon tényleg szerelem? Vagy inkább a vak vezet világtalant esete, amikor egy olyan közösségben talál egymásra két ember, ahol mindenki utál mindenkit, egyébként ők ketten is egymást, csak kevésbé, mint a többieket? Cathy ugyanolyan kiállhatatlan, mint a többi karakter, csak úgy tűnik, mintha neki ténylegesen lennének érzelmei. De megjelenik a számítás is, mi szerint Lintonhoz kellene feleségül mennie, ami a kor tükrében nem meglepő, sőt, érthető is, bár mai szemmel nézve nyilván elég sok kifogásolnivaló lenne benne. Itt pedig kifejezetten fontosnak tartom kiemelni, hogy egy klasszikust lehet, és talán kell is modern szemmel nézni, azonban végső soron mégis az adott kor tükrében kell ítéletet mondani akár magáról a történetről, akár a karakterekről. Egy mai, modern nő ha az alapján megy férjhez, hogy kinek van több pénze és jobb társadalmi helyzete, akkor erősen kifogásolható, de a 19. században ezen olyan alapvető szükségletek kielégítésének kérdései múltak, mint például hogy lesz-e hol laknia, lesz-e mit ennie.

Heathcliff számára véleményem szerint a végső törés az volt, hogy nem vehette feleségül Catherine-t. Ehhez hozzáadódtak a korábbi sérelmei is, amelyből végül megszületett egy végtelenül mérgező karakter. Az Üvöltő szelek olvasása közben olyan érzésem volt, mintha maga Heathcliff lenne az a gonosz, aki a felbukkanásával egy sötét felleget borítana mindenre és mindenkire, amely nemcsak szomorúságot, de szó szerint őrületet is hoz magával. Heathcliff mindenkit kifordít önmagából, akivel kapcsolatba kerül, Isabella és Edgar esetében pedig olyan érzésem volt, mintha olyan vadállati ént hozott volna ki belőlük, amiről még ők maguk sem tudták, hogy bennük van.

Heathcliff és a bosszú

Nagyjából a regény felénél éreztem azt, hogy Heathcliff valódi célja a bosszú, bármi áron. Ekkorra ütközik ki a karakter valódi arca, amelyben a Catherine iránti érzelmek inkább a megszállottság, mintsem a szerelem felé tendálnak. Egy ponton nem tudtam eldönteni, hogy magán a „szeretett” nőn is bosszút akar állni, és amíg eljut hozzá, mindenen és mindenkin átgázol, vagy Catherine-t azért megkíméli a végén? Apropó, mégis mennyire kell romlottnak és gonosznak lenni ahhoz, hogy Isabellát csak azért vegye feleségül, hogy tönkretegye őt? És ennek a tükrében vajon mennyire releváns Heathcliff minden más, nem pusztító cselekedete?

Heathcliff és Catherine viszonyában azért sem tudom hová tenni a „szerelmi történet” jelzőt, mert a két karakter között abszolút nulla szeretet és gyengédség mutatkozik. Catherine részéről talán egy kamaszkori fellángolás, később pedig az ismerősség és a nosztalgia érzése, míg Heathcliff esetében az egyetlen ember, aki valamiféle érzelmet mutatott felé, amely szép lassan bálványozásba és megszállottságba fordult át. Számomra Heathcliff érzelmei egy álomkép felé fordultak, beteges megszállottsággal, mintha azt mondta volna, hogy ha nem lehetsz az enyém, akkor másé sem leszel. Aztán Catherine igazából a sírjában sem nyugodhatott békében, mert a Heathcliff felőli megszállottságnak a nő halála sem vetett véget.

Az új generáció sem jobb

Az Üvöltő szelek fiatalabb generációja kapcsán azon gondolkodtam, hogy ők is hasonlóképp kiállhatatlanok és szerethetetlenek, mint az idősebbek, de míg az idősebbeknél talán lehet találni egy okot, vagy több pontot, ahol félrecsúsztak a dolgok, úgy a fiataloknál nem igazán. Vagyis talán de. Mert aki egész életében egy ilyen mérgező környezetben cseperedik, nem jár közösségbe, nincs tv vagy rádió, ahol legalább láthatná vagy hallhatná, hogy nem az a normális, amiben ő van benne, ott mennyire lehet hibáztatni, ha félremegy a gyerek személyisége? Ráadásul ha ebben a kontextusban bármelyikük is elkezdene morális szempontból helyesen viselkedni, a többiek valószínűleg kiéhezett farkasfalka módjára falnák fel, így némiképp talán önvédelmi mechanizmus is ez az egész az én olvasatomban.

A kis Cathy volt a legtisztább karakter gyermekként ebben az őrültek házában, viszont ahogy nő, úgy válik ő is hasonlóan mocskossá, mint a többiek. Egy jó kérdés, hogy a velejéig gonosz és kegyetlen Heathcliff hatása manifesztálódik-e, vagy ha az ember elveszíti a reményt és beletörődik a boldogtalanságba, akkor végleg megkeseredik? És ha így van, akkor onnan van-e visszaút? Vagy a durvaság csak egyfajta páncél a fájdalom és a bántalmazás eltűréséhez?

Végül, de nem utolsó sorban nature versus nurture: a gonoszság veleszületett vagy tanult dolog? Ha utóbbi, akkor akaraterővel és tudatossággal el tudja-e hagyni az ember? Aztán ott van a párhuzam az olvasni tanulással: fejlődni és változni sosem késő, csak akaraterő és motiváció kérdése.

Ha egy regényben nincs egyetlen szerethető karakter sem, akkor az a könyv automatikusan rossz?

Nem 100%-ig az Üvöltő szelekhez kapcsolódik, bár mostanában egyrészt ez volt emlékeim szerint az egyetlen olyan történet, amelyben csupa negatív karakterrel találkoztam, másrészt pedig részben ez a könyv indította el a közelmúltban a könyves platformokon azt a diskurzust, hogy a csupa szerethetetlen szereplő egyenlő lenne azzal, hogy az egész regény rossz. Ezzel egyáltalán nem értek egyet, ezért is emelem be ide ezt a kis kitekintést. Úgy gondolom, hogy a könyveknek, és az abban felbukkanó karaktereknek nemcsak az a feladata, hogy az olvasó azonosulni tudjon velük, hanem az is, hogy tágítsa az olvasó nézőpontját. Hogy az olvasás által többféle jellemmel találkozhass, és főleg az Üvöltő szelek esetében gondolatot ébresszen, hogy oké, egyik sem szimpatikus, de miért, mi lehetne erre a megoldás vagy esetleg mit akart ezzel üzenni a szerző.

Összegzés

Kifejezetten örülök, hogy az Üvöltő ​szeleket úgy olvastam, hogy szinte semmit nem tudtam róla, mert ha úgy veszem kézbe, hogy ez egy kora viktoriánus kori szerelmes regény, akkor valószínűleg most nagyon csalódott lennék. Mert ebben a könyvben semmi romantikus nincs.

Az Üvöltő ​szelek számomra alapvetően a gonoszságról és a bosszúról szólt. És míg Alexandre Dumas a Monte Cristo grófjában egy olyan bosszú történetét meséli el, amellyel én személy szerint tudtam azonosulni, addig Emily Brontë egy gyerekkori sérelmen túljutni nem tudó férfi krónikáját vetette papírra, aki nemcsak az őt vélt vagy valós módon megsértő, hanem annak a teljes családjára és leszármazottaira is kiterjedő vendettát hirdetett.

A történet olvasása után bennem olyan kérdések merültek fel, hogy létezik-e eredendő gonosz? Létezik-e egy ilyen embernek megváltás? Ha valakinek az évek során a megtorlásra való törekvés a személyisége részévé vált, ki lehet(ett volna)-e keveredni ebből? És hogy ezeknek az embereknek megvan-e a döntési szabadságuk?

Az Üvöltő szelek számomra semmilyen tekintetben nem volt komfortos vagy kellemes olvasmány olyan szempontból, hogy ebben a regényben mindenki szenvedett valamilyen módon. És talán ez az egyik nagyszerűsége, hogy Emily Brontë megírta azt, hogy az élet általában nem csillámporos cukormáz, hogy van, amikor nincs happy end, és ez teljesen rendben van. Kiváltképp akkor, amikor az ember nem úgy akar menekülni a saját valóságából, hogy valami vidámat olvas, hanem úgy, hogy vannak szörnyűbb dolgok annál, mint amit ő maga átél(t).

Kiknek ajánlom?

Szerintem az Üvöltő szelek kifejezetten jó választás lehet könyvkluboknak, mert rengeteg téma és kérdés merül fel benne, amire nincs egyetemes igazság, hanem az olvasók saját tapasztalatain és világnézetén múlik, hogy hogyan viszonyulnak hozzá. Egyébként bárkinek ajánlom, aki olyan olvasmányt keres, ami kicsit kibillenti a komfortzónájából, valamint az emberi gyarlóságról is szívesen olvasna. Vagy csak bekapcsolódna abba a dilemmába, hogy az Üvöltő szelek romantikus vagy nem szerelmes regény. Végezetül pedig a klasszikus volta ne tartson vissza senkit, szerintem a szöveg kifejezetten érthető és gördülékeny, legalábbis a Sőtér-fordítás, amit én olvastam.

Még több könyves kontentért csekkold a többi közösségi média felületem is!


Szerelem, gyűlölet, bosszú… Páratlan érzelmi intenzitással, felemelően ábrázolt, erőtől duzzadó történet Catherine és Heathcliff sírig – s talán azon túl is – tartó szenvedélyes kapcsolatáról. A lány apja befogadja az árva fiút, akit Catherine fivére kezdettől fogva megvet és cselédként kezel. Noha az öntörvényű lelenc és a lány között az évek során szerelem szövődik, a temérdek megaláztatás, a durva bánásmód miatt Heathcliff viharos éjjelen elszökik. Évekig nem is hallani felőle, ám amikor visszatér, eltökélt szándéka, hogy méltó bosszút áll az elszenvedettekért, és sötét szándékainak olthatatlan szerelme sem vethet gátat.

Az Üvöltő szelek a világirodalom nagy rejtélyeinek egyike. A középső Bronte nővér egyetlen prózai műve. „Emily húgom élete – egyetlen fél év kivételével – teljes visszavonultságban telt egy falusi lelkészlakban a Yorkshire és Lancashire határán húzódó hegyek között” – írja Charlotte Bronte. Meghökkentő, hogyan tudott ez az elvonultan élő papkisasszony kilépni szűkre szabott tapasztalati köréből, és „egyszerű eszközökkel, közönséges anyagból” ily kiemelkedőt alkotni. A világirodalom egyik legkülönösebb, leginkább magával ragadó szerelmi története.

Exit mobile version