Korunk hőse címmel jelent meg 1840-ben Mihail Jurjevics Lermontov regénye, amely az első lélektani regény az orosz irodalom történetében, továbbá az elsők között ábrázolta a felesleges ember karakterét.
Korunk hőse
Lermontov regénye, a Korunk hőse szinte alig kerül elő, ha az orosz klasszikus irodalom nagyjairól van szó például a közösségi médiában, azonban mégis fontos, és már-már alapmű ahhoz, hogy a szélesebb körben ismert utódokat megértsük. Magyar szemmel nézve remek ízelítőt ad a korabeli orosz néplélekbe, továbbá ha nem is feltétlenül izgalmas, de mégis érdekes tájleírásokkal szolgál a Kaukázusról. Nem utolsó sorban pedig fontos eleme a byroni vagy antihős, a felesleges ember karaktere, amelynek Lermontov volt az egyik első felvázolója.
A Korunk hőse két nagyobb, jobban elkülönülő részre osztható: az elején Makszim Makszimics mesél a főhősről, Pecsorinról, valamint annak a történetét tárja az olvasó elé, hogy főhősünk hogyan rabolt magának menyasszonyt Csecsnyából. A narrátor ezután magával Pecsorinnal találkozik, aki átadja neki a naplóit, és a regény második része tulajdonképpen ezeknek az útinaplóknak a közreadása. A naplók a narrátor által előszavából kiderül, hogy miután Pecsorin elutazott Perzsiába, noha visszatért, de nem sokkal később meghalt. Ezek a naplóbejegyzések további három részre oszthatóak, amelyek tulajdonképpen ténylegesen elbeszélik Pecsorin kalandjait, valamint betekintést nyújtanak a belső vívódásaiba is.
A korát jóval meghaladó (anti)hős
A Korunk hőse amilyen rövid, Lermontov mégis annyira sok információt zúdít az olvasóra. Pecsorin karakterében pedig egy igazán ellentmondásos figurát írt meg, akivel kapcsolatban egyrészt megértem, hogy miért fontos, és miért nevezik a korát meghaladó főhősnek, másrészt viszont Turgenyev Bazarovjával ellentétben mégis együtt tudtam vele érezni valamilyen szinten. Olvasás közben azon gondolkodtam, hogy Pecsorin mély ellentmondásossága tulajdonképpen abból fakad, hogy nem a korabeli társadalmi konvenciók szerint él és érintkezik a többi emberrel. Ő maga is belső ellentmondást él meg: keresi, de kerüli is az emberek társaságát, valamint a mély és tiszta kapcsolatok helyett a kalandot és az egyedüllétet preferálja. És ha jobban belegondolok, akkor társadalmilag a mai napig kicsapja a biztosítékot, ha valaki saját magának akar megfelelni, és a saját vágyait helyezi előtérbe.
A felesleges ember portréja viszont ennél sokkal szomorúbb: Pecsorinnak nincs igazán célja, nincsenek barátai, és emiatt egykedvűséggel sodródik át az életén. Ezzel ő maga is tisztában van, de nem tud mit tenni ellene, talán ezért hajszol önös érdekeket és vágyakat. Az egyetlen szereplő, aki képes valódi érzelmeket kiváltani Pecsorinból az Vera. Ő az, aki miatt a férfi azonnali és meggondolatlan cselekedetekre szánja el magát. Verán keresztül pedig a könyv vége felé kirajzolódik, hogy Pecsorin mégis képes érezni és törődni, de ehhez egy olyan különleges emberre van szüksége, aki tényleg megérinti a lelkét.
Alapvetően tetszett, viszont hiába nagyon rövid, mégis azt érzem, hogy iszonyú tömény olvasmány volt, amit muszáj lesz újraolvasnom.
Kiknek ajánlom?
Alapvetően bátran ajánlom bárkinek, akinek felkeltette az érdeklődését. Lermontov szűken véve Puskin kortársa volt, egy ponton hivatkozik is rá a Korunk hősében, így ha az ő művei tetszettek, akkor érdemes Lermontovnak is adni egy esélyt. Én azért vettem a kezembe, mert a célom a 19. századi orosz irodalom átfogóbb megismerése, ehhez viszont a Korunk hőse egyfajta alapkő.
Még több könyves kontentért csekkold a többi közösségi média felületem is!
Minden könyvben az előszó az első és egyben az utolsó: vagy a mű célja felől ad felvilágosítást, vagy igazolás és válasz a bírálatokra. Az olvasó azonban a legtöbb esetben nem törődik az erkölcsi céllal és a folyóiratok támadásaival, ezért az előszót el sem olvassa. Kár, hogy így van, különösen nálunk. Közönségünk még olyan fiatal és olyan naiv, hogy meg sem érti a történetet, ha nem talál a végén morált. Nem érti meg a tréfát, nem veszi észre a gúnyt; egyszerűen: rossz a nevelése. Még nem tudja, hogy tisztességes társaságban és tisztességes könyvben nem illik hangosan szitkozódni; hogy a modern műveltség élesebb szerszámot talált fel, amely alig látható és mégis halálos, amely a hízelgés köntösében biztosan talál. Közönségünk olyan, mint a kisvárosi ember, aki két egymással ellenséges udvar diplomáciai képviselőjének beszélgetését lesi meg és azt hiszi, hogy azok ketten, kölcsönös gyengéd barátságból megcsalják kormányaikat.