Függés címmel jelent meg a Koppenhága-trilógia befejező kötete, amely feltette a pontot Ditlevsen történetére, az olvasó szívében pedig jól megforgatta a kést. Nyers, erőteljes visszatekintés az író-költő legsötétebb időszakára.
Soha nem szerettem a változásokat, az állandóság megnyugtat.
Függés
A Függéssel elérkeztünk Tove Ditlevsen Koppenhága-trilógiájának zárókötetéhez, ami számomra a három közül a legfájdalmasabb olvasmányélmény volt. Amikor kézbe vettem, akkor a gondolataim egy kicsit mindenhol jártak, csak a Földön nem, így teljesen készületlenül ért, hogy azzal találkoztam, amit a cím sugallt. Pedig az előző kötet olvasása közben áttanulmányoztam Ditlevsen Wikipedia oldalát is.
Tovét már egyébként is megtépázta az élet, a Függés elején viszont úgy éreztem, mintha játszi könnyedséggel navigálna a szerelem és a házasság útvesztőjében. Mit keseregjek, menjünk tovább, és igyekezzünk a legtöbbet kihozni a helyzetből – mintha ezt mondta volna, miközben az én szememmel nézve iszonyú bátor lépéseket tett, hogy ne ragadjon bele olyan kapcsolatokba, ahol abszolút boldogtalannak érezte magát, vagy például jött egy jobbnak ígérkező parti.
És talán a helyzethez képest hasonlóan lazán gyűrte le a függőségét is, amely feltette a pontot a trilógiára. Úgy ír erről az időszakról, mintha csak arról csevegne, hogy milyen katasztrofálisan elcseszte a fodrász a szőkítést a hajában, amit ő akart, tetszett is neki, de aztán utóbb derült ki, hogy milyen felfoghatatlan károkat okozott. Noha tárgyilagosan, eltávolodva ír a függés időszakáról, talán pont ez nyersség volt az, ami miatt borzongva olvastam ezeket a sorokat. Hogy itt egy nő, akiben ilyen szintű erő lakozik, hogy csak kissé inog meg egy olyan helyzetben, ahol a többiek azonnal elvágódnak. És hogy egy olyan korban ír erről ennyire nyíltan, amikor a téma gondolata is megbotránkozást szült nyilvánosan. Számomra pedig pont ez adta a szöveg igazi erejét, ez váltott ki belőlem kavargó érzéseket.
Mostantól hárman vagyunk: apa, anya és gyerek, mondom, egy teljesen átlagos és normális család. Ebbe csodálkozva kérdezi: miért akarsz te átlagos és normális lenni? Mindenki tudja, hogy nem vagy az. Nem tudom, mit válaszoljak neki, de amióta az eszemet tudom, mindig is erre vágytam.
Kiknek ajánlom?
Mivel a Koppenhága-trilógia egy szorosan összefüggő sorozat, így csak annak ajánlom elolvasásra a Függést, aki olvasta az első részt. Könnyen, gördülékenyen olvasható szövegekről van szó, ráadásul a terjedelmüket tekintve is igen rövidek, így megéri sorrendben haladni.
[…] azzal, aki soha nem élt át sikertelenséget, valami nem stimmel.
Még több könyves kontentért csekkold a többi közösségi média felületem is!
A Koppenhága-trilógiát 2021-ben a The New York Times az év legjobb könyvei közé sorolta.
Tove Ditlevsen írásai reneszánszukat élik. Koppenhága-trilógia című memoárjában, amely az 1960-as és 70-es évek fordulóján látott napvilágot, fájdalmas őszinteséggel tárja az olvasó elé legszemélyesebb élményeit, élete legintimebb történéseit. Mesél koppenhágai gyerekkoráról, fiatalságáról, íróvá válásáról, házasságairól és függőségéről. A trilógia harmadik kötete, a Függés a női lélek belső világába kalauzol el, kendőzetlen nyerseséggel beszél a női-férfi kapcsolatok útvesztőjéről, a kábítószer-függőségről és a leszokás felé vezető út pokláról.
„Ha fölemelem a fejem, fáj a nyakam, de ha leteszem a párnára, megindulnak felém a falak, egyre közelebb jönnek, és elfogy a levegő a kis szobában. Ha leteszem a fejem, állatok nyüzsögnek a takarómon, apró, undorító, csótányszerű bogarak ezrével, a testemen mászkálnak, bekúsznak az orromba, a számba, a fülembe. Ugyanez történik, ha egy pillanatra becsukom a szemem, az állatkák ellepnek, nem lehet megállítani őket. Sikítani akarok, de nem tudom kinyitni a szám. Különben is, lassan kénytelen vagyok belátni, hogy nincs értelme sikítani. Senki sem reagál, senki sem jön oda hozzám.”
„Annyi fölösleges szenvedést okoztam neki, és soha nem fogja megérteni, hogy miért.”
Tove Ditlevsen (1917-1976) a 20. századi dán irodalom legeredetibb női hangja. Koppenhága munkásnegyedében, Vesterbróban nőtt fel, első költeményeit 12 évesen írta. Hosszú alkotói pályafutása során több mint harminc verseskötetet, regényt, novellát, gyerekkönyvet és memoárt írt, amelyek középpontjában a szorongás, a traumák és a lelki vívódások állnak. Írásaiban elmosódnak a határok önéletrajz és fikció között, megelőzve ezzel az autofikció olyan kortárs klasszikusait, mint Rachel Cusk és Karl Ove Knausgard. Műveit mintegy harminc nyelvre lefordították. A Park Kiadónál megjelent Gyerekkor (2023), Ifjúkor (2023).