A szél tudja a nevem címmel jelent meg Isabel Allende legújabb magyar nyelvű regénye, amelyben nyolcvan év távolságnyi hasonló sorsot mutat be a karakterein keresztül. A történet a nácik által megszállt Ausztriában kezdődik, és napjainkban ér véget az Egyesült Államokban.
A szél tudja a nevem
Ez volt az első kötet, amit Isabel Allendétől olvastam, így őszintén nem tudtam, hogy mire számítsak, azonban a történelmi regényeket imádom, így izgalommal vegyes kíváncsisággal kezdtem neki az olvasásnak. A szél tudja a nevem 1938-ban, az akkor hatéves Samuel Adler történetével kezdődik, aki az utolsó Kindertransporttal menekül meg a nácik által megszállt Ausztriából. Ez a történetszál viszonylag hosszú, és részletesen, élvezhetően bontja ki a szerző a kisfiú történetét. A következő fejezetek viszont már más-más nézőpontból viszik tovább a történet folyamát, valamint egy kis kitérővel rögtön napjainkra ugrunk.
Mivel Samuel történetébe eléggé belemerültem, így számomra egészen éles váltás volt, hogy utána néhány oldalanként az új szereplők történetei váltakoztak, akiknek első látásra semmi köze nem volt Samuelhez. Természetesen sejthető volt, hogy valamilyen úton-módon összeérnek majd a szálak, azonban kicsit olyan érzésem volt, mintha elkezdenék olvasni egy könyvet, aztán a szerző se szó, se beszéd egy teljesen más történettel folytatja.
A kötet fő témája a gyermekkorú menekültek sorsa – amely kapcsán természetesen megvolt a párhuzam a múlt és a jelen szála között –, de mivel rengeteg idő választja el a két szereplő történetét, így számomra kissé furcsa volt egy ennyire rövidke könyvbe belesűríteni ilyen formában. A regény vége nagyon szép volt, de az odáig vezető utat nem igazán éreztem letisztultnak, és inkább az volt a benyomásom, mintha Allende kapkodva írta volna meg, mert például szorította a leadási határidő. Mivel nem olvastam még tőle ezen kívül, így nem tudom, hogy a többi kötete milyen, ez csak A szél tudja a nevem utáni benyomásom.
Mindent összevetve egyébként jó olvasmányélmény volt, és valószínűleg az is sokat segített ezen, hogy egy nap alatt olvastam ki, tehát nem okozott problémát, hogy észben tartsam, hogy ki kicsoda, és hogyan kapcsolódik a többi szereplőhöz.
Kiknek ajánlom?
Ha szereted a történelmi regényeket, amelyeknek van jelenben is játszódó szála, akkor érdemes kézbe venni A szél tudja a nevemet. Számomra inkább az érzelmi töltete volt erősebb a kötetnek, így inkább azoknak ajánlanám, akik a nehéz sorsokról szóló, akár élettörténetek iránt érdeklődnek, továbbá szeretnek több kultúra találkozásáról olvasni.
Még több könyves kontentért csekkold a többi közösségi média felületem is!
„A legmakacsabb emlékkép a múltból, amely érintetlenül megmarad majd Samuel Adler emlékezetében, ez az utolsó kétségbeesett ölelkezés, és a könnyben úszó édesanyja lesz, akinek az öreg Volker ezredes fogta erősen a karját, és zsebkendővel integettek, miközben a vonat távolodott. Aznap lezárult a gyermekkora.”
1938, Bécs. A hatéves Samuel Adler édesanyját hátrahagyva, egyetlen váltás ruhával és legnagyobb kincsével, a hegedűjével száll fel az utolsó Kindertransport vonatra, amely a nácik által megszállt Ausztriából az Egyesült Királyságba menekíti sok száz kisgyerekkel együtt.
Arizona. A hétéves vak kislány, Anita Diaz édesanyjával menekül a fenyegető veszély elől Salvadorból, hogy az Egyesült Államokban találjanak menedéket. Érkezésük azonban egybeesik az új bevándorlási politika életbe lépésével, így a kislány hamar egyedül találja magát a menekülttáborban.
A két történetet nyolc évtized választja el, ám szereplőik mégis egyfelé tartanak, hogy a találkozásuk gyógyírt hozzon sebzett lelkükre.
A szél tudja a nevem mély és megindító regény a múlt és jelen összefonódásáról, a háború és bevándorlás továbbhullámzó hatásairól és az anyai szeretet és odaadás végtelenségéről.