A mai naphoz nincsenek emlékeim címmel jelent meg Szentesi Éva legutóbbi kötete. Az írás viszonylag rövid, azonban annál erősebb. Szentesi az interjúk alapján ezzel a könyvvel akarta lezárni a rákkal való küzdelmét, azonban nem sokkal a megjelenés után derült ki, hogy az sajnos visszatért.
És hiába beszélnek róla, hogy a csúnya is szép, hogy a kövér is szép, a nők még mindig vaskos filtereket tesznek az arcukra, még a szép nők is, mindezt azért, hogy valószerűtlennek tűnjenek, és egy idő után ez a valószerűtlen válik normává. A képeken mesebeli karakterek tündökölnek, akik nem akarják látni és megmutatni a valóságos arcukat.
A mai naphoz nincsenek emlékeim
Szentesi Évától évekig nem olvastam, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy éreztem, hogy talán újra itt az alkalom, hogy kézbe vegyem az írását. És letaglózott. A mai naphoz nincsenek emlékeim noha nem jelenti ki konkrétan, hogy róla szól, mégis Éva életéről szól. És számomra ez a helyenként eltávolodott, helyenként pedig nagyon is ismerős történet talán erősebben hatott, mintha klasszikus módon jegyezte volna fel a vele történteket.
A mai naphoz nincsenek emlékeim nem igazán lineáris történetvezetéssel tárja az olvasó elé a mondanivalóját, hanem sokkal inkább emlék- és érzéstöredékekkel operál. Számomra ez a stílus érzelmileg sokkolóbbnak hatott, és mostanában az az érzésem, hogy az ilyen szerkezetű művek sokkal érzékletesebben tudják átadni a szerző mondanivalóját, mint azok, ahol a leülök és elmesélem jelleggel vetik azt papírra.
Mintha nem cserélné vissza bárki az egymillió követőt az otthonáért vagy egy működő petefészekért.
A szöveg kapcsán igyekeztem megtartani a távolságot, mert ha nem teszem meg, akkor valószínűleg végigbőgöm az egészet. Kvülállóként, olvasóként pedig nagyon szépen megfogalmazza azt, hogy az ember legnagyobb kincse az egészsége, amit addig nem, vagy kevésbé becsülünk, amíg el nem veszítjük.
A mai naphoz nincsenek emlékeim érzelmileg nem könnyű olvasmány, de mindenképp érdemes elolvasni, ha az ember kicsit kibillenne a komfortzónájából. Mert szerintem bármilyen írás teljesen más, brutálisabb színezetet kap, amikor tudod, hogy nem fikciót olvasol.
Továbbra sem hisznek azoknak a nőknek, akiket bántalmaztak. Úgy tartják: egyedül a halott nők mondanak igazat.
Kiknek ajánlom?
Azoknak mindenképp, akik kedvelik Szentesit, és azoknak is, akik szeretik a memoárokat. Utóbbi kapcsán viszont megemlíteném azt is, hogy noha én személy szerint azokat az olvasmányokat preferálom, ahol van cselekmény, ettől függetlenül A mai naphoz nincsenek emlékeim enélkül is tökéletesen megállja a helyét.
Nincs elvesztegetettebb idő annál, amikor nem látja egy ember önmagát tisztán, amikor megmérgezi önmaga valóságát, a saját magáról kialakított képet.
Még több könyves kontentért csekkold a többi közösségi média felületem is!
– Te is olyan vagy, aki a repülőn a szárnyat fotózza a felhők fölött?
– Soha nem ülök a szárnyak mögött.
Szentesi Éva új kötetének főhőse képzeletben repülőre száll, hogy fentről vizsgálhassa önmagát, a testét, az életét. A testi és a lelki traumák utáni létezést, az őt körülvevő világot, a véletlenek összefüggéseit (amelyek csak messziről tűnnek véletlennek). Hogy milyen a viszonya a férfival, akivel él abban a sokféle vonatkozásban, ami az újrakezdést jelenti.
Ahogy a mozaikszerű gondolatok összeállnak, kirajzolódnak egy olyan nő körvonalai, akin a közösségi média, a közvélemény elvárásai ejtenek sebet, sokkal nagyobbat, mint az egykori drasztikus műtéti beavatkozások. Mert mi marad nekünk, ha mindent megosztunk magunkról?
Felsejlik ezzel párhuzamosan korunk is, amelyben szinte minden pusztulásra ítéltetett, de ezt nem veszi észre senki – még főszereplőnk is csak az új niacinamidos krémet reklámozza, miközben darabokra hullik a civilizáció.