A Narancsfa-kolostor címmel jelent meg Samantha Shannon epikus fantasyje, amely rögtön 860 oldalban tárja az olvasó elé a részletgazdagon felépített világot. Azonban nekem inkább olyan érzésem volt, hogy sokat akar a szarka, de nem bírja a farka. Ugyanis a világ kapcsán majdnem az összes miértet és hogyant megismerhetjük, amely erősen a cselekmény rovására megy.
A Narancsfa-kolostor
Nagy reményekkel kezdtem el olvasni A Narancsfa-kolostort, gyakorlatilag csak és kizárólag olyan véleményeket olvastam róla, hogy ez a regény mennyire de mennyire zseniális. Aztán olvasás közben jó párszor koppantam sajnos.
A történet négy szálon és szemszögből fut, amelyek nem meglepő módon egy ponton összeérnek – és feltételezésem szerint ekkor kellene jönnie a heuréka-pillanatnak az olvasóban. A Kelet és a Nyugat örökös harcban áll, van itt vallásfilozófia, személyes indíttatások, na és a sárkányok, amikről mélyebben nem igazán tudunk meg semmit. Lecsupaszítva pedig a cél a világ megmentése, amelyre a hőseink vállalkoznak.
Az alapok nem lennének rosszak, de a kivitelezés nem feltétlen érzem, hogy teljesen jóra sikerült. A könyv első harmadában folyamatosan azon gondolkodtam, hogy ez mi a franc, és vajon megéri-e olvasni. A középső szakaszban kezdett néhány dolog összeérni, azonban a végére már annyira fásult voltam a folyamatos várakozástól, hogy örültem, hogy befejeztem. Aztán igazából emiatt sem éreztem katarzist, csak azon gondolkodtam, hogy ezt már az elején hagyni kellett volna a fenébe, és nem érte meg a szenvedést.
Én megértem, hogy miért tetszik sokaknak, viszont nekem szükségem van arra, hogy történjen is valami, és ne csak leírásokból álljon egy regény. És véleményem szerint ezért nem méltó A Narancsfa-kolostor arra, hogy a Trónok Harcához hasonlítsák, ahol GRRM noha rengeteg leírással élt, de emellett egálban volt az akció is. Nem utolsó sorban pedig belőlem Samantha Shannon karakterei semmilyen érzelmet vagy bevonódást nem tudtak kiváltani. Utóbbi pedig azért valamelyest tompíthatta volna az igen pocsékra sikerült olvasásélményem.
Összegzés
A Narancsfa-kolostor egy epikus fantasy akar lenni, ahol a hangsúly sokkal inkább a világépítésen van, semmint a cselekményen. Ezzel alapvetően nem is lenne akkora gond, hiszen van, aki ezt szereti, van, aki azt, és vannak, akik mindkettőt. Az én problémám tulajdonképpen abban gyökerezik, hogy bedőltem annak, hogy szinte mindenki imádja ezt a regényt, így már csak azért is folytattam az olvasást, még akkor is, amikor a plafon bámulása is érdekesebbnek tűnt, mint A Narancsfa-kolostor olvasása. A problémát pedig az is tetézte, hogy a végén sem éreztem azt majd’ 900 oldal után, hogy na ezért megérte végigszenvedni. Szóval részben magamra vagyok mérges, hogy nem hagytam félbe az elején.
Egy pozitívumot viszont ki tudok emelni, mégpedig hogy egyre erősebben körvonalazódik bennem, hogy a szinte csak világleírós, cselekményt elhanyagoló regények nem az én asztalom. Nem mondom, hogy A Narancsfa-kolostor pocsék könyv lenne, hiszen szerintem elvitathatatlan, hogy rengeteg munka és alaposság van benne, csak éppen messze nem az én ízlésem. Ettől függetlenül két csillagnál többet nem tudnék rá jó szívvel adni.
Kiknek ajánlom?
Ha szereted azokat a regényeket, ahol hosszú leírások vannak, miközben a cselekmény sehová sem halad, akkor feltételezem, hogy imádni fogod A Narancsfa-kolostort. Amennyiben kedveled azokat a fantasy könyveket, amelyek igen részletesen tárják az olvasó elé a kitalált világot, valamint annak a történetét, akkor ajánlom Samantha Shannon kötetét.
Még több könyves kontentért csekkold a többi közösségi média felületem is!
