A bundátlan Vénusz – A női testszőrzet biopolitikája és az eszményi test politikai antropológiája címmel jelent meg K. Horváth Zsolt kötete, mely a női testszőrzet, illetve napjainkban annak hiányának témáját járja körül. Bevallom, elég érdekes témáról van szó, még akkor is, ha valószínűleg mind tudjuk az okát, hogy miért szőrtelenítünk oly vadul manapság mi nők. A divat, illetve a 21. században sulykolt ideális testképen túl viszont ebből a kötetből az is kiderül, hogy a történelem során milyen kultúrális kapcsolata volt a nőknek a saját testszőrzetükkel.
A bundátlan Vénusz
Oké, talán elképzelhető, hogy nem lesz mindenkinek annyira érdekes a téma, mint amennyire én annak éreztem. Az elmúlt pár évben bevallom, nem mindig szőrtelenítettem magam úgy, ahogyan azt társadalmi szinten elvárják tőlem, mint nőtől. Részben valószínűleg azért is, mert öregszem, és egyre evésbé érdekel, hogy a buszon velem szemben ülő mit gondol a félig szőrös lábamról. Részben pedig azért, mert a fenének van ideje 1,5-2 órát ezzel szórakozni hetente, főleg nyáron, amikor eddig én szinte folyamatos rohanásban voltam mindig. És részben pedig azért, mert a szőr egy teljesen természetes dolog, akkor miért kellene szégyellnem?
Évekkel ezelőtt viszont folyamatos stressz volt az egész, hogy még véletlenül se maradjon rajtam egyetlen kósza szőrszál sem. Rengeteget gondolkodtam ezeken az elmúlt két évben, hogy egyrészt az én hozzáállásom is mennyire megváltozott, másrészt pedig dédanyáink idejében épp hogy elindult a női szőrtelenítés, a mi időnkben pedig nyáron ekörül forog minden.
Szóval számomra fontos a téma, és ezért is örültem, hogy a saját gondolatmenetemen túl talán egy nagyobb képet is megismerhetek. A bundátlan Vénusz pedig ezt a kérdéskört járja körbe, igen részletesen.
A női testszőr minden irányból
A bundátlan Vénusz mint cím igen mekapó, nem utolsó sorban a könyv borítója szerintem zseniális. Viszont iszonyatosan nehéz olvasni. Tanulménykötet ez inkább, nem pedig könnyed délutáni olvasmány. A bevezetőben írja a szerző, hogy először négy részletben, egy online portálon jelent meg a szöveg, és később ezt bővítette könyvvé. K. Horváth Zsolt társadalomtörténész, az ELTE adjunktusa, A bundátlan Vénusz olvasása közben pedig olyan érzésem volt, mintha egy szakirodalmat olvasnék, ami hiába érdekes, sokszor értetetlen és küzdelmes. Mert sajnos a szöveg nyelvezete inkább tudományos, mint a laikusoknak, vagy az egyszerű olvasóknak szánt kultúrális ismeretterjesztés.
A fentiek miatt pedig hihetetlen részletes, gyakorlatilag minden lehetséges iányból megvizsgálja (vagy kutatja) a témát. Néha pedig olyan érzésem volt emiatt, mintha elveszne a részletekben (és azok elemzéseiben), hogy aztán később visszataláljon az eredeti témához. Ami egy tudományos kutatásban valószínűleg pont előnyére válik a szövegnek, viszont az egyszeri olvasó elé akadályt gördít.
Nagyon sajnálom, de A bundátlan Vénusz olvasása konkrétan szenvedés volt. De becsületemre váljék, végigolvastam, mert tényleg kíváncsi voltam a témára. Ettől függetlenül sajnos nem érzem azt, hogy velem maradt volna egy fő üzenet a könyvből. Mert igen részletes a szöveg, és talán pont ez volt a hátránya, hogy a sokadik műelemzésnél úgy éreztem, hogy engem nem igazán ez foglalkoztat. Vagyis nem ilyen mélységben, és nem ennyire messziről indítva az elemzést.
Kiknek ajánlom?
A szociológusoknak valószínűleg tetszhet ez a kötet, illetve mindenkinek, akit érdekel a téma, és nem probléma számára a tudományos stílus. Ha érdekel a női testszőr kultúrális története, hogy a múltban hogyan viszonyultak hozzá, akkor is ajánlom A bundátlan Vénuszt. Tulajdonképpen kellő elszántsággal remek olvasmány lehet a fenti véleményemmel ellentétben is.
Még több könyvajánlót itt olvashatsz.
Még több könyves kontentért csekkold a többi közösségi média felületem is!
K. Horváth Zsolt: A bundátlan Vénusz könyvadatok
A modernitásban szépség, a szép test társadalmi konstrukciója, ahogyan Simone de Beauvoir már hosszú évtizedekkel ezelőtt kritikusan rámutatott, elsősorban a női testhez kapcsolódik. A tulajdonságként értett szépség pedig sokkal inkább jellemzi a nőt, mint tudása, teljesítménye vagy készségei. Sosem késő ezeket a hamistudati elemekkel gazdagon átszőtt beállítódásokat újragondolnunk. Jelen kötet abból a hipotézisből indul ki, hogy a testkép, a szépség és a testszőrzet valahogyan összefüggenek egymással, s arra keresi a választ, hogy ezek a jelentéktelennek tűnő apróságok hogyan képeznek jelentés t, hogyan adnak akaratlanul is számot arról, hogy milyen világban élünk, s mit gondolunk önmagunkról.
A test társadalomtudományos értelmezései ugyanis arra mutattak rá, hogy az ember teste ugyan látszólag az övé, ő rendelkezik felette, ám annak nyilvános használatát rengeteg íratlan szabály és elvárás korlátozza. Olyan normák, melyeket “mindenki ismer”, már csak az a kérdés, hogy ki ez a “mindenki”, és “honnan” tudja azt, amit “tud” vagy tudni vél – ez minden kritikai megközelítés alapja. Ebben az értelemben a test társadalmi konstrukció, mely többnyire az egyén tudta nélkül magán viseli korának ideológiáját: számot ad arról, hogy az adott korszak mit gondol a szabálykövetésről, az engedelmességről, a szépségről, a fegyelemről, a szexualitásról, a szubjektivitásról, az intimitásról és így tovább.
Ily módon a testnek nincs folytonos, homogén és lineáris története, ahogyan sokan vélik, a test körüli szabályozások, befolyásolások vagy éppen az ezekkel szemben megnyilvánuló ellenvélemények, tiltakozások leginkább konfliktusokon és reprezentációkon keresztül vizsgálhatóak. Ezek elemzéséből állhat össze a legitim test kulturális formáinak és gyakorlatainak egyfajta diszkontinuis társadalomtörténete.