Munkának számít a tartalomgyártás? Íme a tapasztalataim a januári mindennapos posztolásról

December végén elhatároztam, hogy januárban igyekszem mindennap posztolni, ezekből a tapasztalataimból pedig úgy gondoltam, hogy érdemes lehet körbejárni azt a témát, hogy munkának számít a tartalomgyártás? A rövid válaszom: igen. A hosszabb válaszom és a meglátásaim pedig bővebben a bejegyzésben fejtem ki.

Ez a blogbejegyzés a második verziója a témának. Elkezdtem már írni, majdnem kész is volt, de úgy éreztem, hogy nem tudtam annyira eltávolodni a témától, amennyire szükséges lett volna ahhoz, hogy ne hangozzon kimerültnek és dühösnek a hangom, az írás stílusa. Közben elolvastam a Jöttünk, láttunk, elegünk van – A fiatal felnőttek és a kiégés című könyvet is, ami a bejegyzéssel kapcsolatosan is elgondolkodtatott, hogy érdemes újraírni, más nézőpontokat is belevinni.

Munkának számít a tartalomgyártás?

Ó, hányszor találkoztam már azzal a felfogással, hogy a tartalomgyártás nem munka. Hogy a posztolás csak egy kétperces művelet, egyébként pedig ingyenélő nyomorult bagázs az összes influenszer. De ha pénzt nem is, csak terméket kap érte, akkor is dögöljön meg a szomszéd tehene, mert kap valamit. Bármit.

De hadd öntsem ki a teát már így a legelején. Aki ezen a véleményen van, úgy gondolom, hogy még nem próbálta a dolgot. Nem arra gondolok, hogy hetente egy Insta posztot kilőjön mindenféle optimalizáció nélkül, hanem arra, amikor rendszeresen teszel közzé bejegyzést bármelyik platformon. Vagy több platformon. És ebben a kérdéskörben jelenleg nem azt értem munka alatt, hogy kapsz-e érte pénzt, hanem hogy munkát, energiát, időt fektettél-e bele a dologba.

Félreértés ne essék, a mindennapos posztolás egy saját kis kihívás volt a saját magam részéről. Nem harangoztam be, mert én sem voltam biztos benne, hogy sikerül-e. A személyes kihívásom indíttatása pedig egy nem túl egészséges teszt volt: vajon ha kifulladásig dolgozom, akkor ugye nem terít le a téli depresszió?

Senki nem tartott fegyvert a fejemhez, hogy nekem márpedig posztolni kell bármiről. Sőt, beszéltem olyan ismerőssel, aki azt mondta, hogy csodálja, hogy hogyan tudok ennyi bejegyzést közzétenni. Más pedig az Instagram oldalamhoz gratulált. Mert minden negatívum ellenére azért rengeteg pozitív hozadéka is van ennek a hónapnak. Még ha a kimerültségtől remegve is írtam ennek a bejegyzésnek az első verzióját. Mert a tartalomgyártás mellett van egy főállásom.

Mi számít munkának?

Rengetegszer átgondoltam, hogy hogyan írjam meg úgy ezt a bejegyzést, hogy abba kevésbé lehessen belekötni. Mert van egy réteg, aki szerint a szellemi munka, az nem munka. Akik szerint csak a gyárban, a szalag melletti fizikai munka A munka. Szóval ezt a részét nem is kívánom bővebben taglalni, nem akarok senkit meggyőzni, mert egészen egyszerűen nem érzem, hogy egyrészt ez az én tisztem volna, másrészt hogy megéri belemenni ilyen vitákba.

Azonban szerintem még a szellemi munkaerő is hajlamos azt hinni, hogy a közösségi médiára való posztolgatás, az azért nem akkora meló. Mert csak kilősz egy képet Instára, nem egy nagy wasistdas. Vagy írsz egy blogbejegyzést, 5 perc alatt olvasható, akkor maximum 10 percet vesz igénybe, azért nem a világ vége, nem?

A blogon található könyvajánlók 1-2 óra között készülnek el. Az életmód kategóriában, a hosszabb, szabadabb témás posztok pedig van, amikor 4-6 órát vesznek igénybe. Persze több leüléssel, finomítgatásokkal, és nem úgy, hogy mondjuk déltől négyig vagy hatig még egy kávéra sem állok fel mellőle.

Instagramra is több idő a posztolás. A képeket el kell készíteni, szerkeszteni kell. Aztán szöveget írni, hashtagek, nálam pedig extra lépés, hogy a 2200 karakteres captionbe beleférjen a szöveg. Nyilván nem olyan kimerítő feladat, mintha mondjuk bútort kellene a harmadikra cipelni, viszont sok kicsi sokra megy.

Úgy gondolom, hogy amibe időt és energiát ölsz, az munka. Függetlenül attól, hogy kapsz-e érte pénzt vagy elismertést.

Milleniál maximalizmus – munkának számít a tartalomgyártás és a hobbi?

Itt utalnék vissza a fent már linkelt kötetre, a Jöttünk, láttunk, elegünk vanra. Mert abban világosan és érthetően levezeti a szerző, hogy egyrészt nem tudunk megülni a fenekünkön, másrészt gyakorlatilag mindenki igyekszik 120%-on pörögni. Ha nem önként vállalt másodállásban, akkor a főállására húz rá extra túlórákat. Ha pedig van egy hobbija, akkor igyekszik profitálni belőle, hogy az alapvetően sokszor ingatag biztonság egy lábbal többel álljon a földön. Szomorú? Igen. De személy szerint senkit (egyént) nem tudok hibáztatni ezért.

Bennem is ott munkál a már-már egészségtelen maximalizmus. Amikor nem 100% a teljesítményem, akkor lehet kívülről úgy tűnik, hogy nem zavar, belül viszont fel tudnék robbanni. Főleg, ha az a 100% nem csak és kizárólag tőlem függ.

Volt ez a saját kihívásom, hogy ha nem is mindennap, de minél több nap legyen bejegyzés a blogon. 31-ből 27 nap teljesült is. Instagramon mindennap tettem közzé feed posztot. Közben 7-ből 5 nap dolgoztam teljes munkaidőben. Ez lehet, hogy sokaknak még mindig nem tűnik minimum félállásnak, de számomra bebizonyította, hogy ha tényleg teljes erőbedobással dolgoznék a saját dolgaimon folyamatosan, az hosszú távon nem lenne egészséges, és szerintem tartani sem tudnám.

Lennék-e főállású tartalomgyártó?

Nem. Mostanában szinte mindenki a szabadúszó / saját vállalkozás felé húz, ami alapvetően tök jó. Tök jó, hogy annyit kereshetsz, hogy határ a csillagos ég, hogy annyit dolgozol, amennyit szeretnél. De az éremnek ott a másik oldala is. Mi van, ha annyit sem keresel, amiből a lakbéred be tudod fizetni? Mi van, ha te is olyan maximalista hajcsár vagy önmagaddal kapcsolatban, mint én, és a napi 4 órás láblógatós a munkám a hobbim bullshit helyett napi 10-14 órákat dolgozol, csak hogy tényleg minden a helyén legyen?

Nyilvánvalóan fontos, hogy az aktuális élethelyzet is befolyásolja a lehetőségeket. Én, teljesen egyedül, mindenféle szociális háló nélkül nem vágnék bele. Sokak kisgyerek mellett próbálják ki (az egyéni vállalkozást, legyen az tartalomgyártó, kézműves, vagy bármi más), amikor tulajdonképpen nincs vesztenivalójuk, vagy elenyésző a kockázat. És sokak a partnerük vagy a szüleik támogatása mellett vágnak bele, ahol legrosszabb esetben is maximum visszamennek alkalmazottnak.

A biztonságérzet

Itt visszakanyarodnék Anne Helen Petersen könyvéhez, illetve a milleniálokhoz. Keservesen keressük a biztonságot, vagy annak egy darabkáját. Lehet, hogy 8 órán keresztül a figyelmem, a tudásom bérbe kell adnom, amiért nem kapok annyi pénzt, mint mondjuk amennyit egy vállalkozó megkereshet, de mégis csak ott van, hogy van egy havi fix fizetésem. Hogy tudom, hogy ki tudom fizetni az alapvető dolgaimat. És bármennyire is élvezem az olvasást, a blogolást, vagy a fotózást, ezt a biztonságot nem cserélném el.

Személy szerint maximum keresetkiegészítésként tekintek rá. Örülök, ha bármennyi visszajön, de nem számítok rá. Mert bármikor lenullázhatják, vagy elvághatják a hirdetéseket. Sőt, hiába tűnik biztos pontnak a közösségi média, egyik napról a másikra az is leállhat, vagy eltűnhet – gondoljunk csak vissza az őszi Instagram / Facebook leállásra.

Nem utolsó sorban most érzem azt, hogy az alkalmazotti munkámban is tanulok új dolgokat. Olyan dolgokat, amiket egyszer lehet, hogy a hobbimban is tudok kamatoztatni, de a munkaerőpiacon mindenképpen. És fordítva is. Nemcsak Instázok és blogolok, hanem rengeteg időt töltök azzal, hogy tanuljak. Marketinget, SEO-t, tartalomgyártási háttérfolyamatokat. És akármennyien követnek, olvasnak, lájkolnak, stb., a megszerzett tudás és tapasztalat nem ettől függ. Összességében tehát rengeteg dolgot “nyertem” ebben a hónapban, és az előző sok évben is.

Instagramon közel 1300 ember követett be. Talán ez a legszembeötlőbb változás, pedig eleinte csak a blogra akartam fókuszálni. Viszont próbálom összehangolni a kettőt, így kötöttem ki Instán is a napi posztolás mellett. Szerintem ez egy szerencsés időszak az algoritmus szempontjából is, plusz értékelik a konzisztenciát, ami most megvan nálam. Nem utolsó sorban tényleg egy kis közösség alakul ott, aminek nagyon nagyon örülök.

Itt, a blogon már több mint 110 bejegyzés van publikálva (január végén). A Google szintén értékelte a konzisztenciát, mert több bevételem lett a hirdetésekből, mint decemberben, pedig ezeknek a hirdetéseknek az értéke számottevően csökken januárban és februárban, a nagy karácsonyi büdzsészórás után. Nyugi, gazdag nem leszek belőle, maximum egy full extrás Starbucks kávét tudok belőle venni. Vagy kettő simát, mert Starbucksba amúgy nem szoktam járni, és nem ismerem annyira az áraikat. Mondjuk azt sem jövő hónapban, mert a kifizetési határa a hirdetéseknek 20.000 Ft. Viszont a nullánál pont annyival több, és ennek így is nagyon örülök.

A blog napi látogatottsága elkezdett nőni, továbbá a Google-találatok is megsokszorozódtak. Ugyan a ~35 ezer jelenlegi összes oldalletöltés nem sok, viszont annak tükrében mégis szép, hogy fél éve indult az oldal, és saját magam maximum csoportokban, és a saját felületeimen reklámozom. Hógolyó/hóember-effektusnak hívom azt, hogy nulláról tízre nőni nehezebb, mint tízről százra. Ez alatt azt értem, hogy az első 50.000 oldalletöltés nehezebben jön össze, mint 50-ről a 100 ezer. Szóval nem lepődnék meg, ha jövő ilyenkor már valahol 150-200 ezer között tartana az oldal. De ez már a jövő zenéje.

Megérte? Íme a konklúzió

Igen! A saját határaimat feszegettem, hatványozottan is, de megérte. Nagyon sokat tanultam magamról, a fókuszálásról, a kitartásról, és arról, hogy mindig, tényleg mindig megéri magadba, és a saját dolgaidba időt és energiát fektetni. Megéri rengeteg időt áldozni a hobbidra, a szerelemprojektedre. Mert nekem a blog szerelemprojekt. Még akkor is, ha havi egy kávé ára jön vissza belőle. Főleg, hogy nekem most nem is a kávé ára volt a fontos, hanem hogy mentálisan ne zuhanjak össze.

Nem utolsó sorban pedig januárban egyetlen nap éreztem magam igazán pocsékul lelkileg, elsején. Amikor Anyukám születésnapja lett volna, amit már tizenharmadik éve nem velünk ünnepel. Aznap olvastam a George MIchael életéről szóló könyvet, és pont Instán írtam sztoriba, hogy remélem George Michaellel bulizik odafent, akit nagyon szeretett. Februárban lesz a halálának az évfordulója, lelkileg az a hónap is borzasztó volt számomra az elmúlt sok évben, úgyhogy lehet, hogy folytatom a kis kihívásom.

Ha munkának számít a tartalomgyártás, hogyan támogathatom a kedvenceimet?

Alapvetően nem terveztem ezt az irányt belevinni a bejegyzésbe, de többszöri átolvasás után úgy gondolom, ejtenék erről is néhány szót. A legtöbb blogger (blogon, vagy Instán) szerintem egy-egy kedves kommentnek is nagyon örül. Blogon és YouTube csatornán sokat jelent, ha a hirdetéseket nem blokkolod (kivéve a YT prémium, mert úgy nem kell reklámokkal bajlódni, de mégis van bevétele az alkotónak a megtekintésből). Tudom, hogy néha iszonyú bosszantóak lehetnek. Tudom, hogy néha sok – hozzátenném, hogy már automatikusan helyezi el ezeket a hirdetéseket a Google a weboldalakon, nekem bloggerként nincs beleszólásom, hogy éppen hol és hogyan látod. Tehát nem én “tolom túl”.

Szóval anyagilag, de mégis ingyen a hirdetésekkel tudsz bárkit támogatni. Olyan felületeken, ahol ez nincs (Insta például), ott kommenttel, szivecskével, vagy üzenettel tudod kifejezni a támogatásod, vagy hogy tetszik, amit látsz. Mert a nap végén szerintem ez hajtja előre az embert, hogy a közössége kifejezi a tetszését, támogatását, és hogy van értelme megosztania a gondolatait.

Végezetül

Összességében tehát szerintem munkának számít a tartalomgyártás, viszont egy önként vállalt feladat. Egy hobbi sokaknak, ettől függetlenül időt, energiát áldozunk rá, sokszor függetlenül attól, hogy mennyire sikeres a projekt. És függetlenül attól, hogy ki milyen indíttatással vág bele, vagy miért csinálja. Azért, hogy több lábon álljon a földön, azért, mert szeretné megmutatni magát, vagy esetleg azért, mert saját magának akarja bebizonyítani, hogy képes valamire.

Végül, de nem utolsó sorban nem azért írok arról, hogy munkának számít a tartalomgyártás vagy sem, hogy bárki megsajnálja azokat az embereket, akik a digitális világban aktívak. Csak hogy a látszat néha csal, és iszonyú könnyű legyinteni, és nem belegondolni, hogy mi van amögött, amit látunk.

A végére pedig itt hagyok egy idézetet, amit én Noorához kapcsolok a Skamből, egyébként pedig Brad Meltzerhez köthető: