Út a télbe – A pihenés és visszavonulás ereje válságos időkben címmel jelent meg Katherine May kötete. Sokkal inkább nevezném memoárnak, mint pszichológiai- vagy önfejlesztő könyvnek, noha tény, hogy a lelki folyamatokról értekezik. Vajon milyen hatása van az emberre a télnek? Van-e összefüggés a legborúsabb évszak és a kiégés között? Ezekre, és hasonló kérdésekre keresi a választ May, miközben elmeséli a saját történetét.
Út a télbe – A pihenés és visszavonulás ereje válságos időkben
Az Út a télbe viszonylagos hátrányból indult számomra, mert a Jöttünk, láttunk, elegünk van után olvastam, ami számomra egy hihetetlenül erős olvasmány volt. A két kötet a kiégés kapcsán összefonódik valamennyire, mert az Út a télbe elején May gyakorlatilag ezzel küszködik. Míg Anne Helen Petersen írása sodró lendületű, és semmilyen megoldásjavaslatot sem kínál, addig Katherine May inkább naplószerűen ír, és olyan érzésem volt, mintha néha ő sem igazán értené a dolgait. Utóbbival nincs gond, szerintem nincs olyan ember, aki a nap minden percében az ellenőrzése alatt tudná tartani az érzéseit, a gondolatait, vagy hogy merre haladjon a jövője.
Azért voltam nagyon kíváncsi erre a könyvre, mert nekem már elegem volt a telelésből. Hogy több mint egy évtizede a tél a legnagyobb lelki kínokat jelenti. Idén januárban aktívan küzdöttem ez ellen (sikerrel), a tapasztalataimról pedig itt írtam. De úgy gondoltam, hogy az Út a télbe érdekesen hangzik, és hátha tud valami olyan okosságot mondani, ami eddig elkerülte a figyelmem, de megkönnyítené az életem.
Csak fogadd el, hogy most pocsék lesz az életed
A könyv olvasása után körülbelül ilyen érzésem volt a könyv üzenetével kapcsolatosan. Mert hosszasan taglalja, hogy a természetnek is van egy ciklikussága, hogy a tél az átvészelés időszaka, és hogy meg kell élni az itt és mostot. Ezt tökéletesen megértem, de nekem ez így kevés volt. Kevés volt az, hogy kelta és pogány ünnepeket vonultatott fel, hogy elmesélte, hogy Stonehenge-nél ünnepelte a téli napfordulót, és hogy ez őt mennyire feltöltötte. Vagy az izlandi utazás, ahol az angol télhez képest sokkal hidegebb volt.
Önző módon nekem valami olyasmire lett volna szükségem, amivel a nyálkás, szürke, és hideg budapesti teleket könnyebben tudom túlélni. Utazni nem szoktam, mert valamilyen szinten felesleges pénzkidobásnak tartom, meg a macskákat sem szívesen hagynám itt, vagy bíznám valakire. És valljuk be, sokaknak egyszerűen nem fér bele egy pár napos kiruccanás a büdzsébe.
Szerintem a legtöbb ember tökéletesen megérti, hogy a komor tél is az élet része úgy, mint a napsütéses nyár, amikor minden egy kicsivel könnyebben elviselhető. Tudjuk, hogy szükség van a télre. Szükség van a fogcsikorgató hidegre a természet körforgása miatt. Hogy szükség van a hóra is. De attól, hogy valamivel racionálisan tisztában vagyunk, még nem teszi könnyebbé a lelki nehézségeket, amik nem tűnnek el attól, hogy tudjuk, hogy ez az élet körforgása. Ez kicsit olyan, mint amikor valaki azt mondja a depressziósnak, hogy ne legyél szomorú, mert csak rajtad múlik, hogy most inkább pozitív dolgokra koncentrálj.
Összegzés
Szerettem volna szeretni ezt a könyvet, de képtelen voltam rá. Őszinte érdeklődéssel vettem a kezembe, hogy ha csak egyetlen dolgot is tud mondani, ami eddig elkerülte a figyelmem, és segít, akkor már elégedett leszek. Ezzel szemben valamilyen szinten inkább felbosszantott. Mintha a leszakadt karodra egy cuki micimackós ragtapaszt kínálna fel.
Ez a telelés. A szomorúság aktív elfogadása. Az a gyakorlat, hogy hagyjuk úgy érezni magunkat, ahogy épp akkor szükséges. A bátorság, hogy végignézünk legrémesebb élettapasztalatainkon, és megfogadjuk, hogy tőlünk telhetően próbáljuk a szerzett sebeket begyógyítani. A telelés az intuíció pillanata, amikor valódi szükségleteink olyan élesnek érződnek, mint a kés hegye.
Tudom, hogy nem mindenki éli meg annyira mélyen a telet, mint én. De nagyon sokak küzdenek, főleg januárban és februárban, amikor nincs az ünnep, amit várni lehet, nincsenek díszek, fények, és már a kuckózásból is marhára elegünk van. Több mint tíz év óta először nem voltam padlón lelkileg januárban, mert rengeteget dolgoztam, de nem hiszem, hogy ez egy egészséges megoldás lenne. Szóval tudom miről beszélek akkor, amikor azt mondom, hogy rengeteg dolgot kipróbáltam, hogy küzdjek a téli depresszió ellen.
Az Út a télbe szerintem inkább azoknak íródott, akik nem utálják zsigerből a telet, vagy kifejezetten kedvelik. Aki azért olvasná el a könyvet, hogy könnyebb legyen átvészelni, úgy nem tudom ajánlani. Nem önsegítő könyv, sokkal inkább a tél, és az azt körülölelő ünnepi- és hagyománykör bemutatása. Ilyen megközelítésből pedig nem is annyira rossz, csak én személy szerint nem erre számítottam az alcím alapján.
Kiknek ajánlom?
Azoknak, akiknek a tél említésétől nem ugrik görcsbe a gyomruk, mert rögtön arra asszociálnak, hogy képtelenek rendesen funkcionálni. Vedd kezedbe, ha a téli depresszió nem érint téged személyesen. És akkor is, ha kifejezetten kedveled a telet, és ekkor érzed magad igazán elemedben.
Még több könyves kontentért csekkold a többi közösségi média felületem is!
May nagyszerű megfigyelő, írása színvonalas, becsületes és pontos; sikeresen ragadja meg a pihenés színtereinek, szépségének és látens erejének leglényegét.” The Wall Street Journal
Az élet néha kisiklik. A szeretett lény halála, egy fontos kapcsolat vége, egy súlyos betegség vagy az állástalanság földhöz vágja az embert. Az Út a télbe lapjain a szerző személyes beszámolója elevenedik meg, amely irodalmi, mitológiai és a természetből vett példákkal átszőve nyújt bepillantást abba, mekkora átalakító erővel bír a pihenés, a visszavonultság. Katherine May a szomorúság aktív elfogadását modellezi számunkra, és tápláló energiát talál a visszavonultságban, örömet a tél csendes szépségében. Arra biztat, hogy fogadjuk el: az élet nem egyenes vonalú, hanem ciklikus. Útmutatót ad ahhoz, hogyan alakíthatók át a magányos időszak tornyosuló nehézségei az új évszak beköszönte előtt.