A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb címmel jelent meg Fredrik Backman novellája. Szívszorító történet a búcsúról, miközben a szeretett személy még itt van, de egyre kevéssé érzékeli a valóságot. Backman az előszóban bevallja, hogy tulajdonképpen magának írta ezt a kis történetet, hogy néhány dolgot megértsen, ám mégis egy kerek egész született belőle, melyet most az olvasónak is átad. És amiért azt hiszem, nem is lehetnénk hálásabbak, hogy megosztja velünk.
A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb
Nagyapó iszonyatosan öreg. Noah pedig túl fiatal ahhoz, hogy bizonyos dolgokat úgy értsen meg, mint a felnőttek. Ők ketten mégis egy megbonthatatlan egységet alkotnak, hiszen mindketten szeretik a számokat, szeretnek horgászni. És úgy értik meg egymást, mint ahogy senki más rajtuk kívül az egész világon. Néha elkezdik sorolni a pí számsorát, mert nagyapó 200-at tud belőle, Noah még csak 100-at.
Nagyapó nevet, Noah is. Szükségtelen ajándékokkal szokták meglepni egymást. Karácsonykor nagyapó egy zacskó levegőt adott Noah-nak, Noah pedig egy fél pár szandált ajándékozott cserébe. Nagyapó a születésnapjára egy olyan csokit kapott, amit Noah már megevett. Eddig ez volt nagyapó kedvence.
Egy padon ülnek, és beszélgetnek. Nézik a teret, ami minden alkalommal mintha zsugorodna egy kicsit. Nézik a sárkányt, akinek néha megzavarja a pihenését egy-egy történés. És néha nagyanyó is felsejlik a maga jácintillatával.
Nagyapó érzi, hogy ez a búcsú, ahogyan zsugorodik az elméje. Noahnoah, akinek duplán mondja a nevét, mert annyira szereti a kisfiút pedig elfogadja ezt, és az élet dolgairól beszélget a nagyapjával. Hogy a zsugorodás miatt a hazavezető út minden reggel egyre hosszabb.
Mese a búcsúról és az emlékekről
Noah szerencsés kisfiú, hiszen megadatott neki a búcsúzás. Olyan formában, ahogyan sokunknak valószínűleg nem volt rá lehetőségünk. Nagyapó tárgyilagosan és szeretetteljesen mesél, miközben próbálja a kisunokáját felkészíteni arra az időre, amikor ő már nem lesz.
Fredrik Backman az egyik kedvenc szerzőm, mert rendkívüli humorral és érzékenységgel ír minden témáról, amivel foglalkozik. Az elengedés és a gyász pedig egyszer mindenki életének részévé válik. A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb című novelláját azért olvastam újra, mert február 7. számomra a gyász napja, és szerettem volna egy olyan könyvet a kezembe venni, ahol tudom, hogy a szerzőben nem csalódok. Ahol tudom, hogy a legfájdalmasabb érzéseket annyira szépen tudja megfogalmazni, hogy bárki szíve belesajdulna, akár érintett, akár nem.
A szöveg végén pedig facsar egyet az olvasó szívén, ezt pedig mégis annyi szeretettel teszi, hogy képtelenség nem úgy becsukni a kötetet, hogy ne töröld meg a szemed.
Kiknek ajánlom?
Mindenkinek. Tényleg. Akár érintett vagy a búcsúban, akár nem, azt hiszem ezt a novellát mindenkinek érdemes elolvasnia. Hiszen az élet véges, akár borzasztóan öreg az ember, akár kimondottan fiatal. Néha pedig nem a hatalmas dolgok számítanak, hanem az olyan nagyon egyszerűek, mint a beszélgetés egy padon ücsörögve.
→ Fredrik Backmani írói életművét, az eddig megjelent könyveit itt találod.
Még több könyves kontentért csekkold a többi közösségi média felületem is!
Noah életében különleges szerepet tölt be nagyapja, akivel nagyon hasonlítanak egymásra, és akivel minden beszélgetés egy új kalanddal ér fel.
Nagyapó már rettentően öreg. Olyan öreg, hogy a dolgok kezdenek elmosódni a fejében. Szeretett számjegyei, remek ötletei, egy sátor a szigeten, a képek a fiáról, az unokájáról, nagyanyó emléke. Mindezek gyönyörűséges, szívszorító képekben kavarognak agyának egyre fáradó tekervényeiben. Olyan, mint egy kihunyóban lévő csillag. Vagy egy különleges táj, amely lassan eltűnik a vastag hótakaró alatt.
Ez a kötet az emlékekről és az elengedésről szól. Azért született, hogy az írója megértsen bizonyos dolgokat. És mi, az olvasói is megérthetünk általa valamit. Valami fontosat a búcsúzásról. Mert ez a könyv búcsú és találkozás egyszerre.