Jöttünk, láttunk, elegünk van – A fiatal felnőttek és a kiégés címmel jelent meg Anne Helen Petersen könyve. Ahogyan az előszóban is írja, a pandémia legelején végezte rajta az utolsó símításokat, azonban karantén ide vagy oda, a kötet talán most aktuálisabb, mint valaha. A milleniálok tényleg csak lusta generáció, akik nem hajlandóak dolgozni, vagy komolyabb, mélyebb a probléma, és a társadalmi berendezkedésben gyökerezik? Esetleg pont hogy halálra dolgozzák magukat, csak éppen az nem annyira kézzelfogható, mintha egy gyárban, a szalag mellett állnának? Soha véget nem érő szélmalomharc, és út a kiégés felé. Könyvajánló arról, hogy milyen milleniálnak lenni.
Jöttünk, láttunk, elegünk van
Először is: kiket nevezünk milleniálnak? Az 1982 és és 1996 között született generációt a könyv szerint. Ez az a generáció, mely nem részesült az előzőekhekhez viszonyítva semmilyen előnyben. Sőt, talán az első generáció, aki rosszabbul él, mint a szülei. Szerintem nincs olyan milleniál, aki ne hallotta még, hogy lusta, nem akar dolgozni, és nem jó neki az, ami van. Mindeközben pedig a milleniálok pont, hogy túlhajszolják magukat, a túlhajszolás pedig mégis kevésnek bizonyul a kényelmes, és aggódásmentes élethez, ezzel a kombinációval pedig egy gyorsvonat sebességével robogunk a kiégés felé.
A könyv Amerika társadalmát mutatja be, az ottani jelenlegi és múltbéli helyzetet, de a tények, és az ok-okozati összefüggések után nem nehéz átkonvertálni a helyzetet Magyarországra. Előnyben vagyunk, mert ha romokban is, de legalább létezik az egészségügyi szolgáltatás tb alapon, ami talán az amerikaiakban a legnagyob szorongást váltja ki. A felsorolást pedig nem igazán tudom folytatni, hogy mi más áll még a rendelkezésünkre, mert tulajdonképpen nem sok, vagy semmi.
A milleniálok a 2008-as recesszió idején, vagy után léptek ki a munkaerő-piacra, amikorra teljesen megváltoztak az erőviszonyok. Küzdeni kellett, adaptálódni a helyzethez. Ez pedig sokszor túlmunkát jelent, nem utolsó sorban az elektronikus kütyük elterjedésével gyakorlatilag folyamatosan riaszthatóak munkaügyben.
Amíg pihensz, addig nem keresel pénzt
Emiatt az állítás miatt gyűlöltem a diákmunkáimat. Meg azért, mert sokszor megalázóak voltak, ahol a diák jelenléte zavaró volt, a munkája viszont elengedhetetlen, mégis nekünk kellett jobban teperni, hiszen ha egyik nap azt mondták viszlát, akkor nincs felmondási idő, csak a létbizonytalanság másnaptól. Diákként nincs fizetett szabadságod, sőt, fizetett betegszabadságod sem. Ha pihennél, akkor a kereseted kárára megy. Ha beteg vagy, akkor inkább bemászol betegen dolgozni, hogy ne ess el a pénzedtől. Volt már olyan, hogy heti 6 napot dolgoztam egyetem mellett, és volt olyan, hogy hörgőgyulladással, amikor annyira fájt, hogy elpattant bennem valami és majdnem elsírtam, magam haza akartam menni a műszak lejárta előtt két órával, még ha bukom is a napom, a felettesem azt mondta, hogy jaj ezt már kibírod.
Most felejtsük el a diák szót. Helyettesítsük a mostanában divatos szabadúszóval, vagy kisvállalkozóval. Ugyan főnököd nem lesz, aki azt mondja, hogy jaj ezt már kibírod, hiszen te leszel a saját magad főnöke, a legkeményebb hajcsár. A Jöttünk, láttunk, elegünk van pedig ezt a témát járja körbe nagyon alaposan, hogy gyakorlatilag szabadúszónak sem kell lenned ahhoz, hogy kifulladásig dolgozz, hiszen a bérek sokszor nem érik el azt az összeget, amiből fenntarthatod a lakhatásod, kifizetheted a számláid, bevásárolhatsz, törlesztheted a diákhiteled, ezek után pedig azt tudnád mondani, hogy maradt még annyi, hogy kényelmesen várhatod a következő fizetésnapot. Emiatt folyamatosan tepersz, hogy feljebb juss, hogy azt lássák, hogy bármikor elérhető és riasztható vagy, hiszen másképp hogyan is lehetne feljebb jutni?
A Jöttünk, láttunk, elegünk van az amerikai középosztályról ír, ahol a milleniáloknak gyakorlatilag kötelező volt egyetemre menni ahhoz, hogy jobb munkához jussanak. Kint sokkal drágább az egyetem, de azért itthon is vannak bőven, akik diákhitelt kényszerülnek felvenni. Akár a tandíj miatt, akár a diákmunka kiegészítéseként. Ezt pedig fél életen át nyőghetjük.
A saját lakás, mint a magyar milleniálok legnagyobb luxusa
A szüleink generációjában teljesen természetes volt, hogy amint kirepülnek, vesznek egy lakást, ahol családot alapítanak. A mi generációnk véleményem szerint úgy tud lakáshoz jutni, ha örököl, ha a szülők veszik meg a lakást, vagy nagyon elenyésző hányadban évekig tartó fegyelmezett spórolással. Utóbbinál pedig sokszor szerintem szintén segítenek a szülők. Itt kiütközik a magyar és az amerikai különbség. Ha teljesen egyedül vagy, vagy a szüleid tényleg sehogyan sem tudnak támogatni, akkor magyar fiatalként gyakorlatilag búcsúzz el a saját lakás gondolatától, még hitelre is.
Számomra a saját lakás egy erős biztonságérzetet nyújtana. Hogy a Maslow piramis legalján lévő alapszükségletek egyike ki lenne elégítve. Sokáig azt hittem, hogy bennem, a saját helyzetem miatt van egy sokkal erősebb biztonság utáni vágy, a könyv elolvasása után pedig rájöttem, hogy nem vagyok ezzel egyedül. És pont emiatt a törékeny biztonság(érzet) miatt gürcölünk annyit, ami önmagában talán fizikailag nem is lenne annyira megterhelő, viszont ehhez a mentális bizonytalanság is társul. Ha most elvesztem az állásom, mi a fenéhez kezdek? Ha kitesznek az albérletemből, mit csinálok? Legyen hol lakni, legyen mit enni alapszükségletek. Ó, és ha bárki azt mondja, hogy a boldogsághoz nem kell pénz, az hatalmasat téved. Vagy soha az életben nem találkozott még azzal a szorongással, ami arra irányul, hogy hogy tartod fent magad.
Valljuk be, folyamatos (harc)készültségben élni kimerítő, és nem egészséges. Amikor már nem mondod, hogy stresszes vagy, mert folyamatosan az vagy, és nem tudod, hogy milyen nem annak lenni.
Végeláthatatlan szélmalomharc
Szeresd a munkád, így könnyebb lesz. Vagy ha a hobbid a munkád, akkor egyetlen percet sem kell dolgoznod egész életedben. Lehet, hogy egy idő után meggyűlölöd a hobbid, de ez már mellékes. De mi van akkor, ha fogalmad sincs, hogy mit szeretnél csinálni? Nem hobbi szinten, hanem munka szinten?
Mi van akkor, ha kötöttél egy kompromisszumot egy állással, ahol elfogadhatóak a körülmények, még ha amúgy kifejezetten jónak nem lehetne mondani? Mi van akkor, ha nem gyűlölöd zsigerből a munkád, de amikor el kell indulni, akkor csak az jár a fejedben, hogy jaj ne, már megint. De megteszed, mert nincs jobb. Vagy nincs más, és örülsz, hogy egyáltalán ez van. Mert legalább úgy-ahogy kihúzod belőle a következő fizetésnapig. Mert ez legalább egy törékeny biztonságot ad a létezéshez. Az amerikai középosztály mindennapjai ezek. Talán a magyaroké is.
Nos, a hasonló helyzetek miatt alakul ki az általános fásultság. Amikor a lelkesedés totális hiánya, és a teljesítménykényszer találkozik. Teljesítened kell, hogy megmaradjon az állásod és a biztonságod, és azért magadnak is szeretnél teljesíteni, hiszen mégsem vagy olyan lusta és mihaszna, mint amit mindenki harsog a milleniálokról. Hosszú távon viszont ez egyenes út a kiégéshez. Ahhoz az állapothoz, amikor totálisan érdektelenné válsz, inkább ki sem mozdulsz, legrosszabb esetben pedig fizikai tünetek is jelentkeznek.
A kiégés, mint alapállapot, amikor nem tudod, hogy mi az a pihenés
Ugyan írtam már egy bejegyzést a pihenés fontosságáról, de talán nekem is sűrűbben kellene visszaolvasgatnom a saját írásom. Sőt, most beleolvasva ez a könyv tökéletesen értelmet nyer. Az első alkalom, amikor tényleg tudtam pihenni, amikor az első rendes munkahelyemen dolgoztam. Ahol amikor elmentem fizetett szabadságra, tudtam, hogy a fizetésem nem lesz kevesebb azért, mert nem dolgozok. Sőt, a munkán kívül töltött napokra kapok fizetést.
Ugyan abban a posztban nem írtam le a kiégést, mert nem tudtam, hogy az én helyzetem ennyire általános, vagy hogy egyáltalán amit érzek, az ide vonatkoztatható vissza. Mármint akkor azt hittem, hogy a kiégés a legvége, amikor már képtelen vagy elvégezni a munkád, vagy a mindennapi teendőket.
Csinálj pénzt a hobbidból
Noha nem taglalja hosszan Petersen, de megjelenik a Jöttünk, láttunk, elegünk van című könyvben a hobbi pénzre váltásának lehetősége vagy vágya is. Adósságcunami, kevesebb bér, mint amiből elevickélsz, tehát logikusnak tűnik, hogy amit szabadidődben csinálsz, azt is váltsd pénzre. Hiszen visszakanyarodva ha csak lazulgatsz, akkor jön a bűntudat, hogy most éppen nem keresel pénzt.
Elkezdtem egyébként egy bejegyzést írni a munkának számít-e a tartalomgyártás témájában, még a könyv olvasása előtt. Most pedig lehet, hogy újraírom az egészet ennek fényében. Nem azért, mert máshogy gondolnám (igenis munkának gondolom a tartalomgyártást), hanem azért, mert inkább más nézőpontból közelíteném meg. Mindezek mellett most januárban talán 2-3 nap kivételével mindennap került ki bejegyzés itt a blogon is, ami nem kis meló volt. Senki nem kényszerített, saját magam állítottam kihívás elé. Ugyanakkor a Jöttünk, láttunk, elegünk van után már nem azt gondolom magamról, hogy nem vagyok normális, hanem azt, hogy értelmet nyert az álmokfutásom, még úgy is, hogy egyébként van egy főállásom, rengetegszer remegek a fáradtságtól, emellett pedig nemcsak blogolok, hanem Instagramon is naponta posztolok.
Ugyan túl sok pénz nem folyik be a blogból (ez tényleg egy maraton, a hogyan indíts könyves blogot bejegyzésben kifejtem), viszont itt inkább az munkál bennem, hogy valamit csinálni, hogy ne érezzem magam haszontalannak. Januárban minderre rájön az a nem túl egészséges elgondolás is, hogy ha kifulladásig hajtom magam, akkor ugye nem ér utol a téli depresszió?
Összegzés
Általában egy könyvajánló bejegyzés 5-800 szavas a blogon. Ez a poszt több mint 2000 szó. Rengeteg gondolatom van erről a könyvről, és visszaolvasva nem is tartom annyira jónak, mint lehetne. A milleniál maximalizmus, ugyebár. Az életünk gyakorlatilag minden aspektusát górcső alá veszi a szerző, és talán pont ezért fájó, vagy pont ezért ennyire gondolatébresztő.
A Jóttünk, láttunk, elegünk van nagyszerűsége viszont pont ebben rejlik. Tényeket közöl. Leírja, hogy mi vezetett el a milleniálok kiégéséhez, vagy általános fásultságához, tompaságához. Leírja, hogy az az élet(mód), amit szerintünk mindenki más él vagy mutat valójában csak nagyon keveseknek adatik meg ebből a generációból, a többiek pedig eszeveszetten küzdenek, hogy fenntartsák a fejüket a víz fölött. Hogy azok az érzések, amik szerintem szinte mindenkiben benne vannak az Y generációból, de általában keveset beszélnek róla, általános.
A könyv számomra legpozitívabb üzenete, hogy nem vagy egyedül. Hogy hiába hittem azt, hogy speciális a helyzetem, hogy én küzdök nagyon mindennap, a többieknek pedig valószínűleg picivel könnyebb, hamis állítás. Egy csónakban evezünk, még akkor is, ha nem beszélünk ezekről az érzésekől. Ettől nyilván marhára nem lesz sem jobb, sem könnyebb, de valamilyen szinten mégis megnyugtató, hogy egy társadalmi probléma közepén vagyok, és nem én csesztem el valamit nagyon.
A szerző tényeket közöl, megoldási javaslatot pedig nem kínál. Alapvetően igénylem, hogy azért legyen valami javaslat, de itt pont így volt tökéletes. Mert már a szemem forgatom a meditálj mindennap, sportolj valamit, és attól nem fogod szarul érezni magad (arra is alig van erőm, hogy bedőljek az ágyba, hagyjál már), étkezz egészségesen, és a hasonló tippektől, amik körülbelül annyit érnek, mint egy cuki micimackós sebtapasz a levágott ujjadra. Ideig-óráig egyébként működhetnek, de hosszú távon csak toldozás-foldozás.
Kiknek ajánlom?
Mindenkinek. Tényleg. Milleniáloknak azért, hogy egy kicsit jobban megértsék, hogy nem velük, egyénileg van gond, hanem ez egy rendszerszintű társadalmi probléma. Nem milleniáloknak pedig azért, hogy nem egy lusta, munkaképtelen generáció vagyunk, hanem épp ellenkezőleg. Hogy nekünk is megvan a saját keresztünk.Nagy egészében pedig azért is ajánlom mindenkinek, hogy ráébredjünk a problémára, hogy el kell kezdeni valamit gyökeresen változtatni, mert hosszú távon tarthatatlan a jelenlegi helyzet akkor, ha legalább lelkileg jólétben szeretnénk élni valamikor a jövőben.
Még több könyves kontentért csekkold a többi közösségi média felületem is!
Úgy érzed, hogy az életed nem más, mint a tennivalók végtelenségig nyúló listája? Bambán görgeted az Instagramot, mert ahhoz is túl fáradt vagy, hogy a kezedbe vegyél egy könyvet? Fuldokolsz az adósságban? Folyton csak dolgozol? Vagy hajt a kényszer, hogy mindenből megpróbálj pénzt csinálni, amiben valaha is örömöd lelted? Köszöntelek a kiégés kultúrájában! A szerző, Anne Helen Petersen amellett érvel, hogy az Y generáció meghatározó állapota a fásultság. Mi húzódik ennek a hátterében? Kudarcot vallott intézmények és intézményrendszerek. Bizalmatlanság. A modern munkahelyek irreális elvárásai. Növekvő szorongás és reménytelenség. Az online tér.
Petersen több nézőpontból vizsgálja, hogy miként jutott el az Y generáció a kiégésnek eme fokára, és sorra veszi, hogy ez az állapot miként befolyásolhatja a munkavégzést, a szülői szerepet, valamint a társasági életet. A könyv társadalomtörténeti keretben elemzett interjúkkal enged bepillantást ennek a megosztó nemzedéknek az életébe. Kötelező olvasmány az Y generáció tagjai, valamint szüleik és munkaadóik számára is: mindenkinek, aki meg akarja érteni magát vagy a környezetét. Anne Helen Petersen 2019 januárjában írt cikket a kiégett milleniálokról a Buzzfeeden. Pár nap alatt több mint hétmillióan kattintottak rá, és hatására világszerte születtek írások a témában, köztük magyar lapok hasábjain is. Ezek után Petersen összeállított egy kérdőívet az 1980 és 2000 között születettek számára. Ezek az interjúk alapozták meg elgondolkodtató és provokatív sikerkönyvét