A pihenés fontossága mostanában nem igazán kerül előtérbe, viszont az, hogy hogyan tudunk magunkból 150%-ot kihozni, annál többször. Teljesítménykényszer, maximalizmus, mindegy, hogy külső vagy belső kényszer hatására, de ha épp nem csinálsz semmit, akkor nem vagy produktív. Ha pedig nem vagy produktív, akkor sz*rul érzed magad. Ebben a bejegyzésben a saját tapasztalataimat írom le, és hogy miért lenne ideje normalizálni az édes semmittevést.
Utálom a lusta kifejezést. Hogy miért? Mert gyakorlatilag elbagatelizálja a pihenés fontosságát. Még akkor is, ha viccesen vagy csipkelődve jegyezzük meg akár másról, akár saját magunkról, hogy jaj ma olyan lusta vagyok. És mi van akkor, ha ma nincs kedved az abszolút minimumnál többhöz? Máskor bezzeg senki nem szól meg azért, ha épp 2-3 ember munkáját végzed el, igaz?
Augusztusban van egyébként lusták világnapja is, akkor is viszketett a tenyerem, hogy ezekről írjak, illetve hogy miért zavar ennyire a kifejezés, de akkor megálltam. Aztán most döbbentem rá, hogy inkább írok mégis róla, ha már jött egy újabb saját példa.
A dolog háttere
Gyerekként iszonyatosan sokszor megkaptam, hogy milyen lusta vagyok, csak azért, mert amikor pihenhettem, épp nem azon járt a fejem, hogyan pöröghetnék. Ezzel ellentétben a szüleim, a nagyszüleim, de még a dédszüleim sem tudtak megülni 2 percre sem a fenekükön. Ha épp nem a munkahelyükön dolgoztak, akkor a ház körül csináltak valamit, ha nem a ház körül, akkor találtak valami mást. De a leülök, és pihenek számukra egyet jelentett a lustasággal, a semmittevéssel, egy olyan dologgal, ami az ördögtől való. (Bár ha ez a Lucifer és Tom Ellis-féle ördögöt jelenti, akkor légyszi szóljatok hol lehet jelentkezni, és futok!) Ez a beidegződés pedig nem csak róluk szól, hanem generációs probléma, amit azt hittem, hogy én egészen jól és sikeresen elkezdtem kigyomlálni az életemből.
Nos, a sikeresség hagy némi kívánnivalót maga után, ugyanis ha a munkámról van szó, akkor ugyan olyan maximalista és teljesítménykényszeres vagyok, mint nagyon sokan mások a saját generációmból. Amivel egy pontig nem lenne gond. Mert például a mostani, home office időszakban sokszor előkerül a téma, hogy vajon a munkavállaló otthon is ugyan úgy elvégzi-e a feladatát, mint az irodában? Van, aki nem, de én például tudom magamról, hogy sokszor a társaság hiánya, és egy sor másik dolog miatt épp hogy arra billenek, hogy még többet, még jobbat.
Miután elkerültem otthonról, iszonyú nehéz volt a szabadnapjaimon megálljt parancsolni magamnak. Nem csak szabadnapokon, hanem betegen is szörnyen éreztem magam, hogy nem dolgozok. Persze ha diákmunkázol, akkor érthető, hiszen nincs táppénz, sem fizetett szabadság: amit ledolgozol, azért kapsz pénzt. Sok-sok év és sok-sok változás kellett az életemben hogy azt tudjam mondani, ha a szabadnapomon egész nap az ágyban olvasgatok, az is teljesen rendben van.
Amikor a tested azt mondja, ennyi volt
A pihenés fontossága pedig mostanában egyáltalán nincs hangsúlyozva. Ezzel ellentétben számtalan olyan cikkel találozhatunk, ahol arról van szó, hogy hogyan tudod kifacsarni magadból az utolsó cseppet is, csak azért, hogy a 24 órás napodba 48 órányi élmény, munka, produktivitás férjen. Megéri? Hosszú távon nem.
Lehet harcolni a biológia ellen, csak nem érdemes. Pedig így visszagondolva én nem is igazán égettem a két végén a gyertyát. Vagy legalábbis nem a klasszikus értelemben. Mert eme bejegyzés apropója nem más, mint hogy jó néhány napra parkolópályára kerültem. “Beteg vagyok”, közben pedig mégsem. Az egyetlen tünetem az, hogy folyamatosan aludtam napokig, és az ágyból sem bírtam kikelni, olyan gyenge voltam. Előtte a stressztől napokig nem aludtam. Amikor pedig beteget jelentettem, konkrétan én éreztem magam rosszul, hogy nem vagyok képes dolgozni. (Pedig a munkahelyem nem várja el, hogy dolgozzak amikor nem tudok, sőt.)
Az elmúlt pár napban nagyon sokat gondolkodtam ezen, mert tavaly is volt egy ilyen “betegségem”. Akkor talán rosszabb volt, több ideig tartott, 3-4 napig tényleg csak napi fél-egy órát töltöttem ébren. És hogy mire jutottam? Az a nyomorult stressz. A szorongás, hogy a tökéletesnél is tökéletesebbet nyújtsak. Hogy szebben, jobban, és gyorsabban csináljam meg a dolgaimat, mint bárki más tenné. A verseny saját magammal, hogy ha tegnap x sikerült, akkor ma legyen x+n, hiába nem várja el senki, csak én saját magamtól, hogy a saját eredményeim túlszárnyaljam. Ha pedig nem csak mindenki másnál, de saját magamnál is jobb vagyok, akkor talán biztonságban érezhetem magam.
Kiégés, vagy burnout-szindróma
Ha sokáig ész nélkül hajtod magad, akkor egy idő után ennél komolyabb tünetek is jelentkezhetnek, ez pedig a kiégés, vagy más néven a burnout-szindróma. A pihenés fontossága vitathatatlan, elengedhetetlen hogy ne juss el idáig. A kiégés sajnos nem kúrálható néhány nap alvással vagy netflixezéssel. Adódik a kérdés, hogy én ezek után nem félek tőle? Nem, mert jelenleg csinálom a munkám, de őszintén szólva még fogalmam sincs, hogy mit akarok kezdeni magammal ha 10-20-30 éves viszonylatot nézek. Nekem, akinek mindig pontos tervei voltak ez rémítő, de közben mégiscsak az elmúlt pár hétben kezdett el körvonalazódni, hogy milyen irányba szeretnék elmozdulni. Ezzel nem a burnout-szindrómát akarom elbagatelizálni, sokkal inkább azt érzem, hogy nincs meg az az egy hivatás, amit tudom, hogy egész életemben szeretnék csinálni (vagy szívesen végeznék), és a váltás gondolatára sem ugrik görcsbe a gyomrom.
A kiégés egyébként egy iszonyú nagy téma, annó nekünk a gyógyszertári asszisztensi képzésen az egyik modulban külön tétel volt. Erről – saját tapasztalat híján – nem szeretnék bővebben írni ebben a bejegyzésben.
Mi lehet a megoldás?
Tudom, hogy a nyár mindenkinek pörgős, főleg a mostani időszakban, amikor igyekszünk minél többet beletenni. Hiszen jó idő van, és lehet jönni-menni, de valóban érdemes? Mármint kimerülésig pörögni. Vagy visszakanyarodva a szabadnapokhoz, szerintem érdemes tartani “semmittevős” napokat, amikor csak azt csináljuk, amihez kedvünk van, és nem iktatunk be sem házimunkát, sem csak egy kicsi bármilyen más munkát. Nehéz? Nehéz. De fontos, talán mindennél jobban. Mert egy idő után lehet, hogy nem fizikai, hanem mentális kimerültségben jelentkezik a stressz, a mentális egészség pedig szintén egy fontos alapja a jólétnek.
A pihenés fontossága egy olyan dolog, amit szerintem érdemes tudatosan elmélyíteni, és elfelejteni a lustaság kifejezést, ami nem visz előre. Sőt, amitől csak bűntudata van az embernek. Mert miközben pihensz, a tested regenerálódik, amire szüksége van ahhoz, hogy a maximumot tudja nyújtani akkor, amikor szükséges.
Ha eddig nem tetted, akkor ősszel fordíts erre kiemelt figyelmet. Akár az új netflixes sorozatokkal, akár egy szuper olvasmánnyal (itt a blogon a könyvajánló szekcióban is írtam már néhány könyvkritikát), ha pedig az aktív pihenés híve vagy, akkor egy szuper túra is remek ötlet lehet. De ne felejtsd el, bármit is csinálsz, nem vagy lusta, csak törődsz magaddal.
Még több életmóddal kapcsolatos bejegyzésért csekkoljátok az Életmód kategóriát 🌻
Te fordítasz elegendő időt a pihenésre? Írd meg kommentben!
Ha pedig máshol is követnél, az alábbi platformokon találsz meg: